II. fejezet - 1. rész

.. lépéseket hallottam a ház felől. Nem női lépések voltak, annál sokkalta nehezebbek, de azon belül rémesen kecsesek és puhák. 
Hectorral olyan gyorsan rebbentünk szét, mintha semmi nem történt volna - és ez nem kis bosszúságomra igaz is volt.
A lépések közeledtek, és automatikusan a hang irányába fordultam; végre megláttam, ki a zavarkeltő. 


Carlisle gondterhelt arccal jött felém. Szeméből ki tudtam olvasni, hogy nagyon aggódik Bella miatt. Mozgás kimért voltak és ruganyos. Szőke üstökét a szél meg se lebbentette, pedig nagyon erősen csapkodta a fák zavaros színű leveleit. Vajon ez Hector műve lehetett?
- Szervusz, Relia - köszönt kedves, lágy hangon. Már tudom, sőt, eddig is tudtam, hogy miért vannak a nők úgy oda Carlisle-ért. Úgy néz ki, mint Zeusz isten legjóképűbb öccse. Komolyan, ha idősebb lennék, mondjuk 15 évvel, egyből ráhajtanék, de csak ha nem lenne vámpír. Uram isten, milyen hülyeségeket gondolok, hiszen egy vámpír a bevésődésem! 
- Úgy tudom, velem akarsz beszélni. 
- Igen - nagyon sóhajtottam. - Bella hogy van? 
- A körülményekhez képest nagyon jól. Furcsa viszont, hogy egy szót, vagyis hogy jobban fejezzem ki magam; egy hangot nem ejt ki a száján. Olyan merev, mint egy szobor. Rosalie vergődött és sikítozott a fájdalomtól. Bella valahogy ebben is más.
- Azért Edward ki tud jönni egy percre? Nem magam miatt, hanem van itt valaki, aki szeretné látni - megvakartam a nyakam beszéd közben, mert nem tudtam mit kezdeni kezeimmel. Teljesen zavarban voltam, nem is mertem kiejteni ezt a kérdést. 
Carlisle szemöldöke felsiklott márvány homloka közepére. Muris látvány volt így látni ezt a mindig bölcs és komoly arcot.
- Kicsoda? 
Megnyaltam az ajkaimat, és oda pislantottam, ahol Hector álldogált. Intettem, hogy jöjjön elő végre, ne bujkáljon mint egy óvodás! Fél pillanat alatt mellettem volt. Carlisle összeszűkült szemmel nézte, majd a ránc a homlokáról egy pillanat alatt eltűnt. Barátságosan a kezét nyújtotta, és aggódó arcán egy kis vidámság jelent meg.
- Dr.Carlisle Cullen, Edward nevelőapja. 
- Hector Amadeus, Edward régi barátja. 
Gyorsan elmondta a doktornak, hogy honnan is ismeri a fiát. Carlisle vidáman bólintott, és újra megrázta Hector kezét.
- Bámulatos! Emlékszem már rád, emlékszem! Fiam, jó hogy újra látlak! Edward biztos, hogy nem hagyja ott Bellát egy percre sem ebben az állapotban. Már nem sokáig tart az átalakulás, maximum egy nap, addig megvárhatnád, ha gondolod.
- Persze, szívesen megvárom. Lenne egy kérdésem... Nos... Ezt nem tiltja a Volturi? 
- Nem. Éppen azt tiltaná, ha nem tennénk meg azt, amit meg kellett tenni. A gyerek pedig...
- Renesmee-t megnézhetem azért? - kérdeztem kíváncsian. Nagyon érdekelt már a kis jövevény. Edward hangosan fújt egyet, majd felet a kérdésemre. Suttogott, de hallottam:
- Gyere, nézd meg, Relia. Mi nem harapunk, csak az a bolhás kutya, maximum. 
- Hector, addig mesélj nekem, hogy mi volt veled, miután átváltoztál? - Carlisle szeme csillogott az izgalomtól, és Hectorral elindultak az ösvényen, ami a ház körül volt kitapsova, de bevezetett az erdőbe is.
- Örömmel. Aurelia - nézett rám csodálatos szemeivel -, nem baj, ha kicsit magadra hagylak?
- Dehogy, menj csak - szívem szerint adtam volna neki egy apró kis csókot az arcára, de nem tettem. Helyette mosolyogtam, és bólogattam.


Miután a két férfi eltűnt a szemem elől, beléptem az ajtón, de előtte kopogtam, nehogy megzavarjak valamit. Esme jött elém, sugárzó mosollyal; a mosolytól gödröcskés lett az arca. 
- Relia! De jó, hogy látunk! Kerülj beljebb!
- Szia, Esme! Csak látogatóba jöttem... - körbehordtam a szemem a szobán, és rájöttem, hogy sokat változott. Minden, ami stabilnak számít, az az is maradt, de kicsit kusza volt, hogy a padlón imitt-amott kifröccsent bébiétel volt, és.. vér? Fúj! Undorító! Egy ilyen házban meg borzalmasan perverz!


Jacob a sarokban játszott Renesmee-vel, aki el is várta, hogy foglalkozzon vele ez a monstrum. 
- Sziasztok! - köszöntem a szobában lévő Rosalie-nak, Jaspernek és Emmettnek. Mindenki rámnézett, Jasper és Emmett visszaköszönt, a szőkeség viszont csak felmordult. Megcsóváltam a fejem; sose fog megváltozni a fajtámról alkotott képe.
- Neked is szia, Jake! - zsörtölődtem Jacob faragatlanságán, de ő csak némán intett, és nem fordította el a tekintetét a kislányról. Csípőre tettem a kezem, és forgattam a szemem. Renesmee viszont rámnézett, és elvigyorodott. Mi... Mi van? Megvan az összes foga! Hibátlan, szabályos kis gyöngyfogsor!
Csoki barna szemeit az enyémiba fúrta. Ezek a szemek hamisítatlanul Belláé. Viszont valamit nem értettem; olyan értelmes tekintete volt, mint egy felnőttnek, és nem mint egy babának. 
Bronzvörös haja csigákban hullot a vállára, édes kis arca piros volt az új izgalom forrásától; tőlem.
Ez a kislány egyszerűen gyönyörű! Szebb baba nem hiszem, hogy van a világon.
Apró kezével felém mutatott. Nagyokat pislogtam, és nem is gondoltam volna, hogy hozzám akar jönni. Megérintette Jacob arcát, aki válaszolt neki egy fel nem tett kérdésre.
- Ő Relia. Őt is haraphatod, neki se fog fájni. 
Újabb érintés.
- Nessie veled szeretne játszani - ezt már hozzám intézte. Ránéztem Esmere, hogy mi erről a véleménye. Bíztatóan mosolygott, és intett fejével, hogy minden abszolúte rendben van.


Közelebb léptem hozzájuk. A kislány szeme egyre jobban csillogott; ujjacskáit gyorsan nyitogatta, majd zárta ökölbe. Nyilván türelmetlen volt. Végre letérdeltem a padlóra, és rámosolyogtam. Felém emelgette a karjait. Óvatosan kinyútatottam a kezem, és megérintette meleg ujjaival. Hirtelen egy emlék villant az agyamba.


Az ajtón éppen én léptem be, de láttam önmagamat. Egy láthatatlan perspektívából szemlélődtem; szikrázott a hajam, pedig alig volt fény. Láttam, ahogy játékosan csípőre teszem a kezem, és szidom Jacobot. Majd közelebb léptem a perspektívához, és rá mosolyogtam. 
Nessie elengedett, én pedig megremegtem. Ez meg mi volt? 
- Nyugi, így kommunikál. Hát nem óriási a kiscsaj? - kérdezte Jake, és úgy nézte a lánykát, mint a vak, aki most látta csak meg a napot.
- Öhm... Elképesztő! Érti, amit beszélünk? - tettem fel a kérdést, mert már semmiben nem voltam biztos.
- Igen, fantasztikusan fejlett az agya! - szólt Emse büszkén, de egyben tartózkodóan. 


Ránéztem a picúrra, és ismét mosolyogtam, miközben beszéltem:
- Szia, Nessie! Én Relia vagyok - kaptam egy érintést, és az emlék egyszerű volt. Jake éppen felvette valamikor, és ennek érezhetően nagyon örült. 
- Tehát vegyelek fel? - kérdeztem, és nyújtottam a kezem, hogy rendben van felőlem. A válasz egy mosoly volt. Egy szemkápráztató mosoly.
Milyen könnyű szeretni ezt a kislányt! Teljesen az ujja köré csavarja az embert. Még pár érintést kaptam, és ezekben Nessie a napját festette le, mikor még nem voltam itt. Többek között babusgatták, beszélgettek vele. Annyira elragadott az emlékek sorozata, hogy szinte beleszédültem. Észre se vettem, de közben végig fülig ért a szám.
Az utolsó érintésében ismét én szerepeltem. Közelebbről láttam magamat, amint mosolyogva figyelem őt és Jake-et. Hajam túl fényes volt, túl rendezett, és túl szép. Szemem a szokásosnál jobban csillogott, és a mosolyom is túl szép volt. Sose láttam így magam. Megértettem, mire akar kilyukadni Nessie.
- Ne aggódj, kismilliószor szebb vagy bárkinél, nekem elhiheted - megcirógattam az arcát, és erre elkapta az ujjam, és megharapta. Nem fájt egy kicsit sem, de vicces szituációnak mondanám. Nessie-nek tetszett a nevetésem, és ráeszméltem, hogy soha többé nem tudnám piócázni, vagy szidni. Mióta ismertem, beláttam, hogy nagyon megszerettem ezt a kislányt. 



- Na jó, most már ideje enni, Renesmee! - szólt Rosalie, és olyan gyorsan kapta ki a kezemből a csöppséget, hogy tiltakozni se volt időm. Nessie bosszúsan nézett a nagynénjére, de hagyta, hogy megetessék. Igaz, kissé hisztizett, mikor Esme egy fehér pohárral, benne pedig bűzös péppel kínálgatta. Ez sehogy sem tetszett a neki.
- Csak egy falatot, Nessie! Attól nem lesz semmi bajod - Jake mellette ült, és szemét le nem vette róla, úgy biztatta evésre. Nessie viszont sehogy sem akart ilyen "finomságot" a szájába venni. 
Türelmesen figyeltem a sarokban, nem akartam megzavarni semmit. Vicces látvány volt ez a reménytelen harc a kislány és a banános-vitaminos tápszer legyűrése között. Mikor adják fel végre? Sose fogja megenni azt a ocsmányságot, akkor meg miért nyúzzák?
- Rosalie - szólította meg Esme az ezüst mokkáskanállal játszadozó nőt -, maradt még, ugye? 
Rosalie az homlokát ráncolta, majd felszaladt az emeltre. Fél perc se kellett, kezében egy tasakos, véradóktól származó, AB-s vérrel tért vissza.
- Maradt még. Megmelegítsük? 
- Nem, jó lesz így - hagyta helyben Esme.
- Szerintem melegítsük meg. Úgy jobb lesz az íze, Nessie is megmondta! - kötötte az ebet a karóhoz Rosalie.
- Én meg mindjárt hányok - közölte Jacob. 

Felnevettem. Ez annyira jellemző rá. Mindig hülyeségeket beszél, akármiről is legyen szó. Az arca mondjuk tényleg zöldebb színben tündökölt a szokottnál, de láttam, hogy Nessie szeme viszont felcsillan a tasak tartalma láttán.

Végül úgy ahogy volt, oda adták neki. A kislány mohón bekebelezte a "tízóraiját", és elégedetten mosolygott Jake-re. 


Kis idő elteltével kínosan kezdtem érezni magam. Én annyira nem illettem ide! Pont úgy, ahogy Jake sem, de őt ezentúl meg kell szokniuk Cullenéknek. Én pedig csak egy külső szemlélő vagyok. Mindenki jobban örülne, ha elmennék, bármennyire is maradnék még ebben a kellemes légkörben, Nessie közelében. Bármennyit szívesen töltöttem volna vele! 
Esme felvette a kislányt, és halkan, nagyon halkan dúdolni kezdett neki valami dalt. Szép, kellemes hangzású ének volt, azt hiszem, Haydn. Mindenki azt várta volna, hogy a kicsi elcsendesedik, alszik egyet, vagy csak nyugton marad. Helyette viszont éberen figyelt, izgett-mozgott, és nevetgélt. Megérintette Esme arcát, aki elmosolyodott, és válaszolt a kislánynak.
- Ha szeretnéd, énekelhetem azt is - majd egy édes altatóba kezdett. Én is egészen extázisba estem, és leheveredtem a sarokban egy fotelben, pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Egyszerűen jólesett hallgatni a dalt, és nézni a nyugalmat a szobában.

Úgy 10 perccel később felálltam, és indulni készültem. Már majdnem az ajtónál voltam, és éppen elköszönni akartam, de Nessie ijedt pillantást vetett rám, és megfogta a még mindig karjában ringató Esme arcát.

Esme meglepettem pislogott, majd felelt a picinek.
- Relia már menni készül, Nessie.

Újabb érintés.

- Ragaszkodik hozzá, hogy maradj még, és játssz vele. 

Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd rámosolyogtam a kislányra.

- Biztos, hogy nem zavarok? - feszengtem egy kicsit, mert most milyen tapintatlanság lenne, ha visszafordulnék, és levágnám magam a kanapéra, kényelembe helyezném tagjaimat, és várnám a sült galambot?
- Jókor kérdezi! Már egy órája rontja itt a levegőt! - morogta Rosalie epésen. Ez nagyon rosszul esett. Elvörösödtem, és toporogtam.
- Rosalie! - pirított rá Esme, aki mit sem törődve felhúzta az orrát, és továbbra is közömbös arccal ült a fotelben. 
- Dehogy zavarsz, Relia! Addig maradsz, ameddig kedved tartja! - egy megvető morgás a fotel felől meghazudtolta ezt, de nem foglalkoztam vele. Helyette leültem Jake mellé, aki majdnem elaludt.
- Mi van, nagyfiú? Csak nem álmos valaki? - cukkoltam, majd belecsíptem a karjába. Ebből persze annyit érzett, mintha egy szúnyog csípte volna meg. Gúnyosan nézett rám, majd megdörzsölte a szemét.
- Nem vagyok álmos. Csak éppen pihentetem a szemem, ha nem tudnád - olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, hogy tudtam; hülyéskedik.
- Egészen biztos? Nem kéne hajcsiznod egyet? Tente baba, tente; itt van már az este! - duruzsoltam bársonyos hangon, amitől Jake szempillái elnehezültek, és végül leragadtak. Győzelem ittas képel paskoltam meg a vállát, majd megcsóváltam a fejem. Máris horkolt.
- Ejha! Nem is tudtam, hogy ilyen hatással vagy a férfiakra, Relia! - vihogott Emmett. Értetlenül vontam fel a szemöldököm; fogalmam sem volt, mire akar ezzel kilyukadni. Nem kellett megkérdeznem, már folytatta is:
- Vagyis, hogy olyan unalmas vagy, hogy bealszanak tőled! - felnyerített saját poénján, és Rosalie vele nevetett. 
A piszkálódás szinte lepattant rólam. Erősen agyaltam valami csípős megjegyzésen, de nem jutott eszembe semmi, ami elég csattanós lett volna visszavágónak. Helyette mosolyogva a fejem csóváltam, és cöcögtem.
- Emmett! - Esme fegyelmezte a fiát, kisebb-nagyobb sikerekkel. 
- Most miért? Relia tudja, hogy csak viccelek, igaz csajszi? - vigyorgott rám szélesen. Olyan vidám voltam, hogy akármit mondhatott volna, abban is egyet értek vele.
- Hát persze, Emmett - többet nem mondtam, mert Esmére figyeltem, aki Nessietől kapott egy érintést.
- Ha gondolod - odanyújtotta a babát a karomba. - Hozzád akar jönni, de nagyon. 
Ezen ismét meglepődtem, de nem ellenkeztem. Minden percnek örültem, amit ezzel a kis ördög fiókával tölthettem, aki olyan, mint egy angyal.
Sugárzó mosollyal vette tudomásul, hogy megint elérte, amit szeretett volna. Megfogta a nyakam, és láttam, hogy visszapörgeti gondolatban Emmett poénját, és az én reakciómat. Meglepődtem, hogy értette, mi a lényegi mondanivaló. 
- Bizony, bizony, Nessie! Ilyen nagybátyád van. Gyerekesebb, mint egy kétéves! - ez az! Visszavágtam Emmettnek, méghozzá stílszerűen.
- Most miért mondod ezt? Gyerek vagyok még! - röhögött fel, majd folytatta a rögbi meccs nézését, amit eddig is csinált. Nem hiszem, hogy túlzottan érdekelte volna, de azért feszülten figyelt a touchdownokra.
- Ezzel vitatkoznék - mosolygott Esme, majd eltűnt a konyhában.


Örültem, hogy Nessie-vel égre egyedül maradhattam, ugyanis Rosalie is leheveredett Emmett mellé, és valami ki nem mondott poénon nevetgéltek, szorosan egymáshoz simulva.
A karomban lévő kislányra néztem. Valami megváltozott. Az előbb még nem volt ennyire más, de most...
Normál ember sose vette volna észre, de farkas-szemem rögtön kiszúrta a dolgot. Nessie haja vagy negyed centit nőtt, arányai egy hajszálnyit változtak; úgy fél grammal kevesebb volt a súlya, mint előzőleg, és édes kisbaba-ducisága is változott egy minimálisat. Karcsúbb lett, bár ezt nem lehetett annyira észre venni.
- Mi a...? - suttogtam magam elé, és riadtan néztem a kislány csokoládébarna szemeibe. 
- Egy óra alatt változtál egy hetit? Hogyan?! - nagyon halkan, csak a neki beszéltem. Nem volt szükségem arra, hogy egy fontoskodó nagynéni vagy nagybácsi itt sürögjön-forogjon körülöttünk.
Megérintette az orrom, és saját riadt kifejezésem véltem felfedezni az emlékében. Csupa aggodlom vette körül, és megértettem, hogy mit akar ezzel mondani. 
- Ne félj, csak furcsa volt, hogy így láttam valamit. Énekeljek neked? Van egy nagyon szép dal, amit még a nagymamám tanított nekem - nyugodtan, és mosolyogva beszéltem hozzá, aminek nagyon örült. Gyöngyöző kacagása válasz volt a kérdésemre, és belefogtam a nagyim által untig ismert dalocskába, ami engem mindig megnyugtatott.