I. fejezet - 8. rész

Kapkodva szedtem a levegőt, és nem éreztem a lábaimat. Farkas voltam még mindig, és olyan ideges, egyben zaklatott, hogy ha akartam volna se tudtam volna visszaváltozni. Lüktetett a fejem, de az semmi sem volt ahhoz az érzéshez, hogy nem éreztem semmit. Jézusom! Remélem, nem fogok lebénulni!
Nyöszörögtem, vonyítottam, és Leah végre észbe kapott.
- Mi a...?! Annyira sajnálom, Relia! Ne haragudj, nem voltam önmagam! Jól vagy? Hívok orvost! Sajnálom! Nem akartam! - fohászkodott hadarva, és közben idegesen járt körbe-körbe körülöttem.
- Carlisle... Carlisle-t hozd! - suttogtam, mert alig kaptam levegőt. A tüdőmet feszítette ugyan, de az valami más volt, nem levegő.
- Pont őt? - fintorodott el Leah. - Nem szívesen megyek abba a házba, tudod, hogy... - nyafogott tovább.
- HOZD MÁR! - ordítottam rá a maradék erőmből, majd lehúzott a sötétség egyre mélyebbre és mélyebbre...




Forró és hűvös kezek tapogattak, ott, ahol értek. Furcsa volt, hogy már nem vagyok farkas. Éreztem a bőrömet, és rajta a ruháimat is. 
Sokan voltak körülöttem. Éreztem a szagukat. Köztük egy roppant kellemetlen szagot is. A szemem nem voltam hajlandó kinyitni. Fáradt voltam. Mérhetetlenül álmos.
- Mit mond, doktor úr? Fel fog épülni? - hallottam anyám hangját a fejem fölött. Látatlanul is éreztem, hogy vizslató szemekkel bámulnak rám.
- Persze! Vagyis... Nagyon remélem - válaszolt Carlisle. - Aurelia erős lány, és hihetetlenül gyorsan gyógyul. Ez persze csakis gén eredetű dolog lehet - szépített gyorsan. Feltételezem, eszébe jutott, hogy anyámék semmit sem tudnak a farkasi életemről.
- Rendben. De... De a gerince? Ha valaki leesik az emeletről, a gerince se lehet túl ép! - anyám a könnyeivel küszködött. Szörnyű és fájdalmas volt hallani elfúló hangját.
- A gerince... Igen... - Carlisle hangja vontatott lett. Ez nagyon nem tetszett. Nagyon nem. - Az is rendbe jön, de legalább 3 napig mozdulatlanul kell maradjon. Súlyos sérüléseket szerzett, pár csigolyája is megrepedt, de nem lesz maradandó. Nyugodjon meg, Mrs. Mooner! 
- Hát, akkor köszönjük, Carlisle! - mondta egy lágy basszus hang. Ez csakis Hector lehetett. Még ő is itt van? Miért nem érzem? Akkor... Kit érzek? 
- Nincs mit. Ez a munkám - mondta mosolygós hangon, majd Hectorral az oldalán kilépett a házból.


Végig pörgettem a beszélgetést. Mit jelentsen az, hogy leestem az emeletről? Homályosan ugyan, de emlékeztem rá, hogy mi történt. A verekedésre, köztem és Leah között, arra, hogy csak Hectort védtem. Semmi emeletről nem volt szó! Persze, ez csak egy fedő sztori lehet anyám miatt. Az sem lenne túl szerencsés, ha Meda rájönne a dologra.
- Anya! Feljönnél egy percre? - kérdezte a gondolatomban éppen szerepet játszó személy. - Nem tudom, mit vegyek fel a bulira!
Jellemző viselkedés ez Medától. Nem foglalkozik vele, hogy mi van velem, csakis saját magával törődik. Csalódott lettem, de már megszokhattam volna.
- Andromeda! - hűtötte le Nancy a lelkesedését. Jéghideg, fagyos hangon beszélt. Sose kiabált velünk, még ha nagyon felbosszantottuk, akkor sem. - Őszintén szólva, nem nagyon érdekel most, hogy milyen köncöt kapsz magadra. Relia állapota sokkal fontosabb, és nem is értelek, hogyan nem tudsz ezzel foglalkozni legalább most! Önző vagy, kislányom, végtelenül önző! 
- De anya... - kezdte a hebegést Meda.
- Semmi de! Ha nagyon bepöccentesz, még abba a seggrázó duhajkodásba se mehetsz el! - Anya hangja egy oktávval feljebb csúszott, de még mindig rideg maradt.
- Hagyja csak, Nancy. Majd én vigyázok Aureliára, menjen, segítsen csak Andromedának - mondta kedvesen, sőt, behízelgőn Hector. 
Ellazultam hangja lágyságától, de amint belépett, furcsa módon nem éreztem a szagát. Sőt! Helyette egyszerre kávé, frissen vágott fű, eper és orgona illat legte körül. Nem az a rémes "ánizs és hulla parfüm". Nem volt kellemetlen, épp ellenkezőleg. Szívemet csordultig töltötte ez az illatkeverék, minden egyes szagmintához egy-egy fontos emlék tartozott az életemből. A kávé a kedvenc frissítőm, apa főzte a legjobb kávékat a világon... Kiskoromban mennyit bohóckodtam vele fűnyírás közben... Régen, réges-régen eper ültetvényünkön is együtt "munkálkodtunk"... Születésnapomra pedig mindig egy csokor orgonát kaptam tőle... Ezek az emlékek már nem fájtak, hanem melegséggel töltöttek el. Apró, jelentéktelen dolgok, amik apa elmúlásával is elevenen élnek bennem.

Ezek szép dolgok, de mégis hogyan lehet az, hogy nem érzem Hectort?!