I. fejezet - 5. rész

Szívem amúgy is hevesen szokott dobogni, a farkasos dolog miatt, de most annyira püfölte a mellkasomat, hogy félő volt, kiszakad a helyéről.
- Szia, Aurelia! Remélem, nem zavarok. Erre sétáltam, és gondoltam, benézek hozzád - az ismerős idegen rám villantotta ragyogó, félhold alakú mosolyát. Szívem most már eszeveszett gyorsan és őrült hangerővel dobogott, levegőt nem is kaptam rendesen. Tüdőmet összeszorította az a láthatatlan kötél, ami ehhez a vámpírhoz kötött és a földön tartott. 
- Te? Öhm... Persze..., hogy nem... zavarsz - szélesebbre tártam az ajtót. - Kerülj beljebb!


Hector lazán, mégis irtó mereven sétált be a házba. Át volt öltözve, amin meglepődtem. Egy bézs színű farmert, és egy fehér garbót viselt. Hosszú, hihetetlenül rendezett fekete haját egy egyszerű copfba kötötte, ami egyáltalán nem volt szoros. Az a hajgumi bármikor kicsúszhatott volna belőle, de valami furcsa erő ott tartotta. Egyedül a szagával nem voltam kibékülve, mert nincs mit szépíteni, förtelmesen édes ánizs és hullaszag keveredett össze, és erre az én ultra érzékeny orrom nem volt hajlandó "rászokni".
- Szép a házatok - jegyezte meg dallamos hangon. Éppen az egyik bekeretezett, falra szögelt oklevelemet nézegette, amit Nancy nagy becsben tartott a nappaliban, pontosan a kandalló fölött. 
- Ezt nevezem! Atlétika bajnokság első helyezettje lettél, országosan? Gratulálok! 
- Köszönöm. De ennek már egy éve történt... - pirultam el a váratlan dicsérettől. Nem szoktam ehhez hozzá, ó, koránt sem!


Nancy csörtetett a nappaliba, és Hector láttán meghökkent. Kezében egy tálca volt, rajta frissen sütött, ínycsiklandozó orosz krémes süteménnyel. Gyorsan letette a dohányzó asztalra, és köszönt Hectornak.
- Relia! Ki ez a fiatalember? - szemét akkor sem tudta volna levenni Hectorról, ha megkértem volna. 
- Ő Hector, egy... barátom. Hector, ő itt az édesanyám, Nancy - mutattam be őket egymásnak. Hector udvariasan köszönt, majd anyám keze fölé hajolt. Önkéntelenül felszisszentem, és kivillantottam a fogsorom. 
Nancy persze totál elpirult, és nyelt egy aprót, de így is hallottam, mert olyan hallásom volt, mint egy denevérnek. Minden neszre fel tudtam figyelni, azt is hallottam, hogy Meda éppen miről dumál az emeleten, zárt ajtó mögött a barátnőjével.
- Relia, kérlek, öltözz át, botrányosan nézel ki! - suttogta halkan anyám, de Hector elvigyorodott, és végigmért. Túlzottan elégedettnek tűnt az arckifejezése. Ezt csak a szemem sarkából láttam.
- Mindjárt jövök - mondtam, és felfutottam az emeletre. A szobám Meda szobájával szemben kapott helyet, de az övé persze sokkal nagyobb volt. Elsőszülött...


Az én kis zugomban egy ágy, egy komód, egy szekrény volt, és egy íróasztal rajta egy vadonat új, fekete laptoppal, amit Cullenéktól kaptam még a születésnapomra. Nem is akartam elfogadni, de Bella ragaszkodott hozzá.
Kinyitottam a komód fiókját, és tiszta pólót kerestem benne. Katonás rendbe voltak szedve a ruhák, hála Nancynek. 
Mikor átöltöztem, és megmostam az arcom, megfésülködtem. Kissé gubancos hajam most végre egyenes volt, de hihetetlenül poros és fakó.
Magabiztosan mentem a lépcső felé, de azt kívánom, bár ne lettem volna ennyire fellengző...



...ugyanis megbotlottam a szőnyeg felgyűrődött részébe, és leestem a lépcsőn. Olyan hirtelen történt az egész, hogy még kapaszkodni se tudtam semmibe. Éreztem, hogy a lábszárcsontom megrepedt, de tudtam hogy úgyis pár perc, és összeforr a csont, de anyám és Meda meg lesznek lepődve.
Hector azonnal mellettem termett, és mielőtt a fejem is bevertem volna, felkapott a karjába. Anyám kiejtette a kezéből a poharat, hallottam az üveg csörömpölését. Meda kifutott a szobájából, és felsikkantott, de nem tudta, hogy mi is történt.
Hector magához szorított, olyan erővel, hogy megfájdult a karom, és a márvány testének jeges érintése rémes volt. Felhevült bőröm tiltakozott ez ellen a hűvös, és fájadmasan hideg érzéstől.
A lábam egyetlen lüktetéssel megrándult, éreztem azt a kis fájdalmat, amitől önkéntelenül felkiáltottam.


Hector kapkodva szedte a levegőt, pedig semmi szüksége nem volt rá. Egy halott ember ne vegyen levegőt! Elszívja az olyanok elől, akiknek tényleg szükségük van rá, mint anyámnak vagy nekem... Medának nem kell annyi...
- Jól vagy? - súgta hangtalanul, és úgy fordított, hogy pontosan a szemébe tudjak nézni. Pillantása beleolvadt az enyémbe, és megborzongatott.
- Jól - feleltem szinte hangtalanul, de tudtam, hogy úgyis hallja - Kösz.
- Legközelebb nézz a lábad elé, kislányom! A frászt hoztad rám! Nincs semmi bajod? Nem tört el semmid? - sipítozott anyám, és rögtön mellettem termett. Tapogatta a karom, a lábam, és az arcom simogatta, de mikor megnyugodott, hogy semmi bajom, lecsillapodott.
- Gratulálok, Lúzerek Királynője! Ezt is csak te tudtad véghez vinni! - hallottam Meda gúnyos hangját, és láttam, hogy le nem veszi szemét Hectorról.
Kecsesen próbált lejönni a lépcsőn, de be kell valljam, sikerült is neki. Hosszú, göndör sötétvörös haja csak úgy hullámzott hegyes arca körül, és vékony ívü, zöld szeme perzselte az enyéimet.
Mindig is irigyeltem Medát. Olyan szép volt, és figyelemfelkeltő. Minden fiút el tudott csábítani, aki a közelébe került, csak egy szavába került. 
- Hector, ő Andromeda, a nővérem - mondtam halkan a még mindig karjaiban tartó vámpírnak. Nem felelt rá, csak finoman megszorította a karom, és lerakott a földre.Úgy nézett rám, mint aki tudja, miféle ádáz harc dúl köztem és a másik Mooner között évek óta, és azt sugallta pillantása: nyugi, tudom, mit kell tennem!
- Hello, szépfiú! Még nem láttalak nálunk téged - csicseregte Meda, majd alig láthatóan félre söpört engem az útból, így Hectorhoz férkőzött. 
Vékony, filigrán csuklóját kinyújtotta, hogy mint úgy mellékesen hátra illesszen egy kósza tincset a füle mögé. Persze, annak a tincsnek elől is pompás helye lett volna; csak azért csinálta, hogy Hector érezze nővérem bársonyos bőrét ékesítő párizsi parfüm illatát.
Persze, én már messziről éreztem én is, és bíztam benne, hogy ő is. 
- Szervusz, Andromeda. Most is csak egy percre ugrottam be, Aureliához. Örülök, hogy megismertelek. Őszintén mondom, örülhetsz, hogy ilyen csodás húgod van!  - mondta, majd rám emelte pillantását. Elég is volt ennyi: újra az a bizonyos rózsaszín köd.
- Hát peeerszeeee. Fantasztikus testvérem van, csak ne lenne ekkora nyomorék - mondta szúrósan Meda, és undorodva sandított rám. Csak egyetlen pillanatra méltatott, majd újra Hectorra koncentrált:
- Hagyjuk is őt a francba! Nincs kedved valamikor csinálni velem valamit? - kérdezte, és lesett az állam. Bájosan kacagott is, majd hátra dobta haját a válla mögé. Konkrétan tálcán kínálta fel magát Hectornak!
A fiú udvariasan mosolygott, majd rögtön válaszolt is:
- Köszönöm a félreérthetetlen ajánlatot, de ezt most, és mindörökre kihagynám. - hozzám fordult - Relia, nem megyünk el sétálni a partra? Szeretnélek jobban megismerni!
Nem is tudtam, erre mit válaszoljak. Lelkem mélyén igent mondtam volna rögtön, de aztán az agyam mást mondott. Tartottam Medától, hogy még jobban megutál miatta.
De végül ezt félre tettem. Nem kell egy ilyen undorító nőszemély szeretete!
- Nagyon szívesen - feleltem, és kiléptem az ajtón, a szorosan mellettem Hectorral, magam mögött hagyva a csodálkozó, de büszke anyámat, és tajtékzó nővéremet.