II. fejezet - 2. rész

Egyre jobbal belemerültem a dalba, amit egészen halkan énekelgettem. Nessie élvezte, és lassan lenyugodott, persze nem teljesen, mert ahhoz túl eleven volt.
Dudorásztam, és most következett az a rész, ahol a tél szépségéről, és a játékosságról énekelt a nagyim. Imádtam ezt a számot, és úgy láttam, Nessie-nek is tetszik. Kellemesen ringatózott az ügyesen formált bölcsőmbe, majd hirtelen egy hatalmas horkantás szakította félbe az eddigi légkört; Jake felébredt.
Kómásan nézett körbe, majd pislogott párat, hogy kitisztuljon a szeme.
- Történt valami izgalmas? - kérdezte, majd megállapodott a tekintete Nessie-n, aki a nyakamba fúrta az arcát, és egyenletesebben szuszogott. Elálmosodott, és összegömbölyödött a karomban: elaltattam.
- Semmi az égvilágon, nyugi - besiettem a konyhába Esme-hez, aki éppen paellát főzött. Eddig egyszer ettem olyan finom spanyol ételt, mint a paella, de azt is csak a Sagníria Espanna étteremben, mikor Apa elvitte a családot. Ez most rosszul esett, mély sebeket szakított fel bennem. Görcsösen nyeltem párat, hogy ne hallatszódjon a hangomon, hogy a sírás kerülget.
- Esme - szóltam rekedt hangon. - Nessie elaludt.
Hátrafordult, hogy megnézze, miről beszéltem, majd elmosolyodott, amint szeme megállapodott a kislányon. De amint ránézett az én arcomra, elkomorult.
- Mi a baj, Relia? - hangja aggodalmas volt, mintha a lánya lennék.
- Semmi, csak ezek az illatok olyan... Hagyjuk. Hova tegyem a babát? - tereltem másra a szót, nem akartam ugyanis a magánéletemről beszélni. Fájt, mivel édesapám rémesen hiányzott. 5 év... Hosszú idő, és az a tudat, hogy már soha többé nem láthatom, nem ölelhetem meg, nem veszekedhetek vele jelentéktelen, semmiség ügyeken, majd annyit sem mondhatok neki, hogy: "Szeretlek, Apa!", kettéhasította a tudatomat.
Észre se vettem, hogy Nessie a karját a nyakam köré fonta, és kellemesen szuszogott a fülembe. Esme együtt érző arccal jött felém, bár nem tudta, mitől komorult el a tekintetem, nem faggatott. Ezt becsültem benne.
Óvatosan, nehogy felkeltsem, átadtam a kislányt a nagymamájának (rémes, hogy valaki, aki el sem érte a 30 éves kort, már nagymama), majd kimentem, és leültem Jake és az ajtó mellé, aki megint elaludt.
Halk kopogást hallottunk, majd Seth lépett be a már nélküle is zsúfolt szobába. Csurom vizes testét megrázta, mint egy kutya, és beterített minket esőcseppekkel, sőt az egész zúdulatot én fogtam fel, mert én voltam Seth-hez a legközelebb.
- Kösz, ez rendes volt - zsörtölődtem csöpögve, és lesepertem a karomról a vizet. - Csak nem esik az eső?
- Bocsi! Nem direkt volt, de most hogy nézem, indulhatnál vizes póló versenyen. Tuti befutó - kacér vigyorát villantotta rám, majd lenézett a pólómra. Tényleg, tiszta víz voltam, és a melltartóm kivonalazódott, tökéletesen mutatva a csipkék és egyéb finom minták helyét.
Összefontam a karomat a mellem előtt, majd gúnyosan néztem vissza Seth-re.
- Kacc-kacc. Ovis szinten vagy, ebből látszik.
Bűnbánóan lehajtotta a fejét, de a mosolyát nem tudta elfojtani, így nem lehetett komolyan venni.
- Esme! Bemehetnék két percre a fürdőszobába? Tényleg két perc kell csak.
- Persze, de inkább adok egy másik felsőt. Ez nem fog egyhamar megszáradni. Alice pedig úgysem engedi, hogy egy ruhadarabot kétszer vegyünk fel. Megfognád addig Renesmee-t? - A kezembe nyomta a picit, és olyan gyorsan felszaladt az emeletre, hogy még levegőt venni sem volt időm. A kislány tovább aludt, vizes pólóm sem zavarta. Túlságosan hozzá van szokva a furcsa dolgokhoz, pedig még csak egy napja született.
Esme fél perc alatt tért vissza hozzám, kezében egy vállfára felakasztott fekete blúzzal. Nem tudtam, melyik lányé lehetett a házból, úgy saccoltam, Alice mérete egyezik az enyémmel.
- Tessék. Remélem, megfelel. Alice gardróbjában találtam, és bizonyára azonos a méretetek. Fürdő az emeleten, balra a második ajtó.
Hogy tudtam...
A fürdő hatalmas volt, tele tükrökkel, szekrényekkel, egy hatalmas, minden extrával felszerelt káddal. Pompás, luxus körülmények uralkodtak a szobában, de ugyan minek? Egy vámpír nem fürdik, vagy mégis?
Levettem vizes, elnyűtt pólóm, és rátettem a radiátorra száradni, bár a fűtés nem volt bekapcsolva, bíztam benne, hogy elég lesz.
Felvettem a flancos selymet, és furcsa elégedettséget éreztem, mikor az álló tükörben megszemléltem magam.A blúz pontosan az én méretem volt, tökéletesen siklott a bőrömön az anyaga. Begomboltam a gyöngyös gombokat, és készen voltam. Most az egyszer örültem, hogy a csőszárú farmerem vettem fel, mert pontosan illett a felsőhöz. Fehér dorkóm gyorsan lesuvickoltam, majd felkaptam egy fésűt a szekrényről, és átkeféltem a hajam. Jó érzés volt szépnek lenni, legalábbis egy kis időre.


- Jól áll. - Állapította meg Jake, majd Renesmee-hez fordult, aki még mindig édesen aludt Esme karjaiban. Várjunk csak! Most esik le, hatalmas puffanással. Alszik? Tehát, nem teljesen vámpír? Van benne emberi tulajdonság is? Vagyis, félig ember és félig vámpír?
- Köszönöm az inget, Esme! - hálálkodtam, majd egy mosoly keretében leültem a kanapéra, Seth mellé. Bezzeg ő már teljesen száraz volt.
- Nincs mit. Alice úgysem kérné vissza, tartsd csak meg. - mondta, és  továbbra is a kislányt nézte meredt tekintettel.
Éppen amint kimondta Alice nevét, a pöttöm vámpír lány táncolt be az ajtón, Jasper kíséretében. Rám nézett arany színű szemével, és végig mérte a ruhám, persze gondolom, hogy a felső miatt.
- Még alig pár óra, és Bella hivatalosan is a családunk tagja lesz! - tapsolt egyet örömében, majd eloldalgott a kislány mellől, és a halántékára szorította a kezét. Szorosan összepréselte a szemét, és mellettem állt meg. - Na végre, így jobb. Nem gond, ha leülök ide egy kicsit?
- Nem - feleltem. - De mitől lesz neked jobb ettől?
- Tudod, Renesmee miatt nem látok tisztán, mert annyira összemosódott az egész. Nem biztos még a jövője, tudod? Bár történhet, egyszerűen... Nem látom! Most hogy itt van, senkinek nem látom az életvonalát. Fáj tőle a fejem. És mivel a farkasok miatt nem látok semmit, így tisztára üres a fejem, szóval nem érezek fájdalmat.
- Vámpíroknak fájhat a fejük?
- Normálisoknak nem. - felelte somolyogva. Ez vicces... Normális vámpír létezik egyáltalán? Nem hinném.

Egy darabig még a Cullen családdal maradtam, de hamar eluntam magam. Semmi izgalmas nem volt; Nessie aludt, így vele sem tudtam foglalkozni. Haza nem volt kedvem menni, és Hector meg Carlisle sem jött még vissza. Unalmamban behomorítottam a hátam, hogy kinyújtóztassam elült gerincemet. Megcsavartattam a csuklómat, majd legyűrtem egy ásítást.

Hirtelen, nem is tudom hogy honnan, de egy jeges érintést éreztem a karomon, majd a tarkómon. Mint a lehelet. De az bizony se nem Seth-től, se nem Jake-től, és még Alice-től sem származhatott, és csak ők voltak a közelemben. Megremegtem, majd újra éreztem a fagyos kis szellőt. Félelem, sőt inkább idegesség kezdett eluralkodni rajtam. 

- Te nem éreztél semmit? - kérdeztem Alicet, aki még mindig előttem ült, és lehunyt szemmel ringatózott, mint egy depressziós.

- Nem - nyitotta ki csodálkozva a szemét. - Te igen? Mit? 

Eltöprengtem, majd az ajtóhoz siklott a tekintetem. Valaki állt ott. Fogalmam sincs, ki lehetett az, pedig elég jó volt az arcmemóriám, de ezt a fiút nem láttam soha életemben. 

Nem vámpír volt, azt láttam. Türelmetlenül toporgott, és ajkát harapdálta. Néha bele-bele túrt kócos, szélfútta, krémes barna hajába. Nagy, kék szemeit rám függesztette, és mintha régi ismerőst látna, kinyitotta a száját, és úgy mosolygott. Rendezett ruhája volt, és elegánsan válogatta össze; farmert csíkos, pasztell színű inggel.

- Az ott ki? - kérdeztem Alice-től, aki követte pillantásom, és értetlenül bámult rám.
- Kicsoda?

- Hát az a srác az ajtóban! Ingben, farmerban! Ne mond, hogy nem látod! - kezdtem nem érteni a dolgot. Alice mindig pontosan tudta mindenki érkezését, és ez alól sem ember vagy vámpír vagy akárki nem volt kivétel.

- Realia! Minden rendben? - nézett rám gyanakodva Seth. - Alice igazat mond, ott senki sincs.

Rémülten, és tanácstalanul kapkodtam tekintetem kettejük között. Az nem létezik, hogy nincs ott senki. Oda néztem, és... Már tényleg nem volt ott senki.

- Biztosan... Biztosan csak hallucináltam. Nem fontos - hadartam és megdörzsöltem a szemem. Tudtam, hogy saját magamat is becsapom ezzel, mert nem a képzeletem szüleménye volt a fiú. 

A jeges érzés felerősödött a fejemnél, és a nyakamnál éreztem a leheletet. Odasandítottam, és felnyiffantam.

A srác 5 centire volt az arcomtól, és kedves tekintetét rám szegezte. Igazán aranyos kinézete volt, kissé gyerekes, de roppant édes. Arcán egy piros, friss vágás volt látható, és arcát itt-ott korom feketítette be.

Mutató ujját a szájához emelte, majd suttogva beszélt:
- Kérlek, maradj csöndben, és kövess. 

Eltűnt. Mire pislogtam, eltűnt. Elakadt a lélegzetem is, és szaggatottan vettem a levegőt. Felálltam, és arra hivatkozva, hogy friss levegőre vágyom, kimentem a szabadba.

Irgalmatlan erejű futásba kezdtem, majd mikor eléggé kifulladtam, megálltam. Nagyon messze voltam a Cullen háztól, és egyszerűen mindentől távolt.

Forgattam a fejem, hogy hol is vagyok. Pontosan nem tudtam megmondani, de valahol Port Angeles határában.

Eszembe jutott a fiú. Vajon hol van. Értelmetlennek tűnt, hogy megkeressem, vagy előjön, ha hívom de megtettem:
- Hékás! Hol vagy?

A szememnek sem hittem, mert a semmiből, a levegőből került elém az ismeretlen idegen. Kitágult szemmel, és remegőt kézzel néztem rá. Ezt nem tudja senki se megcsinálni! Fizikai képtelenség!

- Segítened kell! - szólalt meg lágy hangján, és most vettem észre, hogy pontosan egyidős lehet velem, és egy magas is.

- Miért? - kérdeztem halkan, majd automatikusan hátráltam egy lépést. Ekkor a srác felszívódott, elpárolgott, és mögöttem éreztem a jeges levegőt, ahogy újra előjött. 

Azt hiszem, kezdek megőrülni. Ez nem valós, csak tényleg hallucinálok. Egyértelmű. Hiszen nem létezhet ez.

- Mert csak te látsz engem - válaszolt, majd mikor nagyot nyeltem, megértettem a dolgot.

- Te... Te... Tudtam! Tudtam, hogy jól láttam! Háháhá! Nem vagyok hülye! - ugrándoztam, és teljesen őrültnek éreztem magam. Majd elbőgtem magam. Te jó isten! Tényleg őrült vagyok!

A srác semmit nem szólt, csak állt, és nézett. Mikor abbahagytam a sírást, ami megindokolatlan volt, ránéztem.

- Ne próbáld meg bemesélni, hogy szellem vagy, mert nem veszem be! - kiáltottam, és remegtem, mint a nyárfa levél. A srác csak mosolygott, szomorúan és lemondóan, majd kinyújtotta a kezét, mint aki piros-pacsit játszik.
- Tedd ide a kezed! - utasított, majd vonakodva ugyan, de teljesítettem. Mintha áramütés záporozott volna rám, mert mikor rátettem a kezem az övére, olyan volt, mintha a levegőre tettem volna, egyszerűen siklott át rajta. Agyam nem volt képes felfogni, és sok volt ez nekem. Újra elbőgtem magam.

II. fejezet - 1. rész

.. lépéseket hallottam a ház felől. Nem női lépések voltak, annál sokkalta nehezebbek, de azon belül rémesen kecsesek és puhák. 
Hectorral olyan gyorsan rebbentünk szét, mintha semmi nem történt volna - és ez nem kis bosszúságomra igaz is volt.
A lépések közeledtek, és automatikusan a hang irányába fordultam; végre megláttam, ki a zavarkeltő. 


Carlisle gondterhelt arccal jött felém. Szeméből ki tudtam olvasni, hogy nagyon aggódik Bella miatt. Mozgás kimért voltak és ruganyos. Szőke üstökét a szél meg se lebbentette, pedig nagyon erősen csapkodta a fák zavaros színű leveleit. Vajon ez Hector műve lehetett?
- Szervusz, Relia - köszönt kedves, lágy hangon. Már tudom, sőt, eddig is tudtam, hogy miért vannak a nők úgy oda Carlisle-ért. Úgy néz ki, mint Zeusz isten legjóképűbb öccse. Komolyan, ha idősebb lennék, mondjuk 15 évvel, egyből ráhajtanék, de csak ha nem lenne vámpír. Uram isten, milyen hülyeségeket gondolok, hiszen egy vámpír a bevésődésem! 
- Úgy tudom, velem akarsz beszélni. 
- Igen - nagyon sóhajtottam. - Bella hogy van? 
- A körülményekhez képest nagyon jól. Furcsa viszont, hogy egy szót, vagyis hogy jobban fejezzem ki magam; egy hangot nem ejt ki a száján. Olyan merev, mint egy szobor. Rosalie vergődött és sikítozott a fájdalomtól. Bella valahogy ebben is más.
- Azért Edward ki tud jönni egy percre? Nem magam miatt, hanem van itt valaki, aki szeretné látni - megvakartam a nyakam beszéd közben, mert nem tudtam mit kezdeni kezeimmel. Teljesen zavarban voltam, nem is mertem kiejteni ezt a kérdést. 
Carlisle szemöldöke felsiklott márvány homloka közepére. Muris látvány volt így látni ezt a mindig bölcs és komoly arcot.
- Kicsoda? 
Megnyaltam az ajkaimat, és oda pislantottam, ahol Hector álldogált. Intettem, hogy jöjjön elő végre, ne bujkáljon mint egy óvodás! Fél pillanat alatt mellettem volt. Carlisle összeszűkült szemmel nézte, majd a ránc a homlokáról egy pillanat alatt eltűnt. Barátságosan a kezét nyújtotta, és aggódó arcán egy kis vidámság jelent meg.
- Dr.Carlisle Cullen, Edward nevelőapja. 
- Hector Amadeus, Edward régi barátja. 
Gyorsan elmondta a doktornak, hogy honnan is ismeri a fiát. Carlisle vidáman bólintott, és újra megrázta Hector kezét.
- Bámulatos! Emlékszem már rád, emlékszem! Fiam, jó hogy újra látlak! Edward biztos, hogy nem hagyja ott Bellát egy percre sem ebben az állapotban. Már nem sokáig tart az átalakulás, maximum egy nap, addig megvárhatnád, ha gondolod.
- Persze, szívesen megvárom. Lenne egy kérdésem... Nos... Ezt nem tiltja a Volturi? 
- Nem. Éppen azt tiltaná, ha nem tennénk meg azt, amit meg kellett tenni. A gyerek pedig...
- Renesmee-t megnézhetem azért? - kérdeztem kíváncsian. Nagyon érdekelt már a kis jövevény. Edward hangosan fújt egyet, majd felet a kérdésemre. Suttogott, de hallottam:
- Gyere, nézd meg, Relia. Mi nem harapunk, csak az a bolhás kutya, maximum. 
- Hector, addig mesélj nekem, hogy mi volt veled, miután átváltoztál? - Carlisle szeme csillogott az izgalomtól, és Hectorral elindultak az ösvényen, ami a ház körül volt kitapsova, de bevezetett az erdőbe is.
- Örömmel. Aurelia - nézett rám csodálatos szemeivel -, nem baj, ha kicsit magadra hagylak?
- Dehogy, menj csak - szívem szerint adtam volna neki egy apró kis csókot az arcára, de nem tettem. Helyette mosolyogtam, és bólogattam.


Miután a két férfi eltűnt a szemem elől, beléptem az ajtón, de előtte kopogtam, nehogy megzavarjak valamit. Esme jött elém, sugárzó mosollyal; a mosolytól gödröcskés lett az arca. 
- Relia! De jó, hogy látunk! Kerülj beljebb!
- Szia, Esme! Csak látogatóba jöttem... - körbehordtam a szemem a szobán, és rájöttem, hogy sokat változott. Minden, ami stabilnak számít, az az is maradt, de kicsit kusza volt, hogy a padlón imitt-amott kifröccsent bébiétel volt, és.. vér? Fúj! Undorító! Egy ilyen házban meg borzalmasan perverz!


Jacob a sarokban játszott Renesmee-vel, aki el is várta, hogy foglalkozzon vele ez a monstrum. 
- Sziasztok! - köszöntem a szobában lévő Rosalie-nak, Jaspernek és Emmettnek. Mindenki rámnézett, Jasper és Emmett visszaköszönt, a szőkeség viszont csak felmordult. Megcsóváltam a fejem; sose fog megváltozni a fajtámról alkotott képe.
- Neked is szia, Jake! - zsörtölődtem Jacob faragatlanságán, de ő csak némán intett, és nem fordította el a tekintetét a kislányról. Csípőre tettem a kezem, és forgattam a szemem. Renesmee viszont rámnézett, és elvigyorodott. Mi... Mi van? Megvan az összes foga! Hibátlan, szabályos kis gyöngyfogsor!
Csoki barna szemeit az enyémiba fúrta. Ezek a szemek hamisítatlanul Belláé. Viszont valamit nem értettem; olyan értelmes tekintete volt, mint egy felnőttnek, és nem mint egy babának. 
Bronzvörös haja csigákban hullot a vállára, édes kis arca piros volt az új izgalom forrásától; tőlem.
Ez a kislány egyszerűen gyönyörű! Szebb baba nem hiszem, hogy van a világon.
Apró kezével felém mutatott. Nagyokat pislogtam, és nem is gondoltam volna, hogy hozzám akar jönni. Megérintette Jacob arcát, aki válaszolt neki egy fel nem tett kérdésre.
- Ő Relia. Őt is haraphatod, neki se fog fájni. 
Újabb érintés.
- Nessie veled szeretne játszani - ezt már hozzám intézte. Ránéztem Esmere, hogy mi erről a véleménye. Bíztatóan mosolygott, és intett fejével, hogy minden abszolúte rendben van.


Közelebb léptem hozzájuk. A kislány szeme egyre jobban csillogott; ujjacskáit gyorsan nyitogatta, majd zárta ökölbe. Nyilván türelmetlen volt. Végre letérdeltem a padlóra, és rámosolyogtam. Felém emelgette a karjait. Óvatosan kinyútatottam a kezem, és megérintette meleg ujjaival. Hirtelen egy emlék villant az agyamba.


Az ajtón éppen én léptem be, de láttam önmagamat. Egy láthatatlan perspektívából szemlélődtem; szikrázott a hajam, pedig alig volt fény. Láttam, ahogy játékosan csípőre teszem a kezem, és szidom Jacobot. Majd közelebb léptem a perspektívához, és rá mosolyogtam. 
Nessie elengedett, én pedig megremegtem. Ez meg mi volt? 
- Nyugi, így kommunikál. Hát nem óriási a kiscsaj? - kérdezte Jake, és úgy nézte a lánykát, mint a vak, aki most látta csak meg a napot.
- Öhm... Elképesztő! Érti, amit beszélünk? - tettem fel a kérdést, mert már semmiben nem voltam biztos.
- Igen, fantasztikusan fejlett az agya! - szólt Emse büszkén, de egyben tartózkodóan. 


Ránéztem a picúrra, és ismét mosolyogtam, miközben beszéltem:
- Szia, Nessie! Én Relia vagyok - kaptam egy érintést, és az emlék egyszerű volt. Jake éppen felvette valamikor, és ennek érezhetően nagyon örült. 
- Tehát vegyelek fel? - kérdeztem, és nyújtottam a kezem, hogy rendben van felőlem. A válasz egy mosoly volt. Egy szemkápráztató mosoly.
Milyen könnyű szeretni ezt a kislányt! Teljesen az ujja köré csavarja az embert. Még pár érintést kaptam, és ezekben Nessie a napját festette le, mikor még nem voltam itt. Többek között babusgatták, beszélgettek vele. Annyira elragadott az emlékek sorozata, hogy szinte beleszédültem. Észre se vettem, de közben végig fülig ért a szám.
Az utolsó érintésében ismét én szerepeltem. Közelebbről láttam magamat, amint mosolyogva figyelem őt és Jake-et. Hajam túl fényes volt, túl rendezett, és túl szép. Szemem a szokásosnál jobban csillogott, és a mosolyom is túl szép volt. Sose láttam így magam. Megértettem, mire akar kilyukadni Nessie.
- Ne aggódj, kismilliószor szebb vagy bárkinél, nekem elhiheted - megcirógattam az arcát, és erre elkapta az ujjam, és megharapta. Nem fájt egy kicsit sem, de vicces szituációnak mondanám. Nessie-nek tetszett a nevetésem, és ráeszméltem, hogy soha többé nem tudnám piócázni, vagy szidni. Mióta ismertem, beláttam, hogy nagyon megszerettem ezt a kislányt. 



- Na jó, most már ideje enni, Renesmee! - szólt Rosalie, és olyan gyorsan kapta ki a kezemből a csöppséget, hogy tiltakozni se volt időm. Nessie bosszúsan nézett a nagynénjére, de hagyta, hogy megetessék. Igaz, kissé hisztizett, mikor Esme egy fehér pohárral, benne pedig bűzös péppel kínálgatta. Ez sehogy sem tetszett a neki.
- Csak egy falatot, Nessie! Attól nem lesz semmi bajod - Jake mellette ült, és szemét le nem vette róla, úgy biztatta evésre. Nessie viszont sehogy sem akart ilyen "finomságot" a szájába venni. 
Türelmesen figyeltem a sarokban, nem akartam megzavarni semmit. Vicces látvány volt ez a reménytelen harc a kislány és a banános-vitaminos tápszer legyűrése között. Mikor adják fel végre? Sose fogja megenni azt a ocsmányságot, akkor meg miért nyúzzák?
- Rosalie - szólította meg Esme az ezüst mokkáskanállal játszadozó nőt -, maradt még, ugye? 
Rosalie az homlokát ráncolta, majd felszaladt az emeltre. Fél perc se kellett, kezében egy tasakos, véradóktól származó, AB-s vérrel tért vissza.
- Maradt még. Megmelegítsük? 
- Nem, jó lesz így - hagyta helyben Esme.
- Szerintem melegítsük meg. Úgy jobb lesz az íze, Nessie is megmondta! - kötötte az ebet a karóhoz Rosalie.
- Én meg mindjárt hányok - közölte Jacob. 

Felnevettem. Ez annyira jellemző rá. Mindig hülyeségeket beszél, akármiről is legyen szó. Az arca mondjuk tényleg zöldebb színben tündökölt a szokottnál, de láttam, hogy Nessie szeme viszont felcsillan a tasak tartalma láttán.

Végül úgy ahogy volt, oda adták neki. A kislány mohón bekebelezte a "tízóraiját", és elégedetten mosolygott Jake-re. 


Kis idő elteltével kínosan kezdtem érezni magam. Én annyira nem illettem ide! Pont úgy, ahogy Jake sem, de őt ezentúl meg kell szokniuk Cullenéknek. Én pedig csak egy külső szemlélő vagyok. Mindenki jobban örülne, ha elmennék, bármennyire is maradnék még ebben a kellemes légkörben, Nessie közelében. Bármennyit szívesen töltöttem volna vele! 
Esme felvette a kislányt, és halkan, nagyon halkan dúdolni kezdett neki valami dalt. Szép, kellemes hangzású ének volt, azt hiszem, Haydn. Mindenki azt várta volna, hogy a kicsi elcsendesedik, alszik egyet, vagy csak nyugton marad. Helyette viszont éberen figyelt, izgett-mozgott, és nevetgélt. Megérintette Esme arcát, aki elmosolyodott, és válaszolt a kislánynak.
- Ha szeretnéd, énekelhetem azt is - majd egy édes altatóba kezdett. Én is egészen extázisba estem, és leheveredtem a sarokban egy fotelben, pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Egyszerűen jólesett hallgatni a dalt, és nézni a nyugalmat a szobában.

Úgy 10 perccel később felálltam, és indulni készültem. Már majdnem az ajtónál voltam, és éppen elköszönni akartam, de Nessie ijedt pillantást vetett rám, és megfogta a még mindig karjában ringató Esme arcát.

Esme meglepettem pislogott, majd felelt a picinek.
- Relia már menni készül, Nessie.

Újabb érintés.

- Ragaszkodik hozzá, hogy maradj még, és játssz vele. 

Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd rámosolyogtam a kislányra.

- Biztos, hogy nem zavarok? - feszengtem egy kicsit, mert most milyen tapintatlanság lenne, ha visszafordulnék, és levágnám magam a kanapéra, kényelembe helyezném tagjaimat, és várnám a sült galambot?
- Jókor kérdezi! Már egy órája rontja itt a levegőt! - morogta Rosalie epésen. Ez nagyon rosszul esett. Elvörösödtem, és toporogtam.
- Rosalie! - pirított rá Esme, aki mit sem törődve felhúzta az orrát, és továbbra is közömbös arccal ült a fotelben. 
- Dehogy zavarsz, Relia! Addig maradsz, ameddig kedved tartja! - egy megvető morgás a fotel felől meghazudtolta ezt, de nem foglalkoztam vele. Helyette leültem Jake mellé, aki majdnem elaludt.
- Mi van, nagyfiú? Csak nem álmos valaki? - cukkoltam, majd belecsíptem a karjába. Ebből persze annyit érzett, mintha egy szúnyog csípte volna meg. Gúnyosan nézett rám, majd megdörzsölte a szemét.
- Nem vagyok álmos. Csak éppen pihentetem a szemem, ha nem tudnád - olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, hogy tudtam; hülyéskedik.
- Egészen biztos? Nem kéne hajcsiznod egyet? Tente baba, tente; itt van már az este! - duruzsoltam bársonyos hangon, amitől Jake szempillái elnehezültek, és végül leragadtak. Győzelem ittas képel paskoltam meg a vállát, majd megcsóváltam a fejem. Máris horkolt.
- Ejha! Nem is tudtam, hogy ilyen hatással vagy a férfiakra, Relia! - vihogott Emmett. Értetlenül vontam fel a szemöldököm; fogalmam sem volt, mire akar ezzel kilyukadni. Nem kellett megkérdeznem, már folytatta is:
- Vagyis, hogy olyan unalmas vagy, hogy bealszanak tőled! - felnyerített saját poénján, és Rosalie vele nevetett. 
A piszkálódás szinte lepattant rólam. Erősen agyaltam valami csípős megjegyzésen, de nem jutott eszembe semmi, ami elég csattanós lett volna visszavágónak. Helyette mosolyogva a fejem csóváltam, és cöcögtem.
- Emmett! - Esme fegyelmezte a fiát, kisebb-nagyobb sikerekkel. 
- Most miért? Relia tudja, hogy csak viccelek, igaz csajszi? - vigyorgott rám szélesen. Olyan vidám voltam, hogy akármit mondhatott volna, abban is egyet értek vele.
- Hát persze, Emmett - többet nem mondtam, mert Esmére figyeltem, aki Nessietől kapott egy érintést.
- Ha gondolod - odanyújtotta a babát a karomba. - Hozzád akar jönni, de nagyon. 
Ezen ismét meglepődtem, de nem ellenkeztem. Minden percnek örültem, amit ezzel a kis ördög fiókával tölthettem, aki olyan, mint egy angyal.
Sugárzó mosollyal vette tudomásul, hogy megint elérte, amit szeretett volna. Megfogta a nyakam, és láttam, hogy visszapörgeti gondolatban Emmett poénját, és az én reakciómat. Meglepődtem, hogy értette, mi a lényegi mondanivaló. 
- Bizony, bizony, Nessie! Ilyen nagybátyád van. Gyerekesebb, mint egy kétéves! - ez az! Visszavágtam Emmettnek, méghozzá stílszerűen.
- Most miért mondod ezt? Gyerek vagyok még! - röhögött fel, majd folytatta a rögbi meccs nézését, amit eddig is csinált. Nem hiszem, hogy túlzottan érdekelte volna, de azért feszülten figyelt a touchdownokra.
- Ezzel vitatkoznék - mosolygott Esme, majd eltűnt a konyhában.


Örültem, hogy Nessie-vel égre egyedül maradhattam, ugyanis Rosalie is leheveredett Emmett mellé, és valami ki nem mondott poénon nevetgéltek, szorosan egymáshoz simulva.
A karomban lévő kislányra néztem. Valami megváltozott. Az előbb még nem volt ennyire más, de most...
Normál ember sose vette volna észre, de farkas-szemem rögtön kiszúrta a dolgot. Nessie haja vagy negyed centit nőtt, arányai egy hajszálnyit változtak; úgy fél grammal kevesebb volt a súlya, mint előzőleg, és édes kisbaba-ducisága is változott egy minimálisat. Karcsúbb lett, bár ezt nem lehetett annyira észre venni.
- Mi a...? - suttogtam magam elé, és riadtan néztem a kislány csokoládébarna szemeibe. 
- Egy óra alatt változtál egy hetit? Hogyan?! - nagyon halkan, csak a neki beszéltem. Nem volt szükségem arra, hogy egy fontoskodó nagynéni vagy nagybácsi itt sürögjön-forogjon körülöttünk.
Megérintette az orrom, és saját riadt kifejezésem véltem felfedezni az emlékében. Csupa aggodlom vette körül, és megértettem, hogy mit akar ezzel mondani. 
- Ne félj, csak furcsa volt, hogy így láttam valamit. Énekeljek neked? Van egy nagyon szép dal, amit még a nagymamám tanított nekem - nyugodtan, és mosolyogva beszéltem hozzá, aminek nagyon örült. Gyöngyöző kacagása válasz volt a kérdésemre, és belefogtam a nagyim által untig ismert dalocskába, ami engem mindig megnyugtatott.

I. fejezet - 10. rész

* 3 nap múlva *




- Nem, anya! Nem kell már feküdnöm! Teljesen jól vagyok, és semmivel nem tudsz rávenni, hogy egy perccel többet töltsek azon a nyamvadt kanapén! Hagyj kicsit kimenni a levegőre! - kiabáltam hisztisen, és nem voltam büszke magamra, amiért felemeltem a hangom Nancyvel szemben. Sose érdemelte meg. Most is csak azért erősködött, hogy pihenjek még pár napot, mert félt engem. Ha tudná, milyen gyorsan gyógyulok, meglepődne. Nem is... Ha tudná, hogy mi vagyok igazából, na akkor lepődne meg igazán, az biztos.
- Relia! Én csak nem akarom, hogy valami bajod essen! Nem akarok rosszat neked!- Nancy nem emelte feljebb a hangját. Nyugodt és kellemes volt, mint mindig. Nagy levegőt vett, majd Hectorra nézett:
- Na jó, menjetek. Hector! Nagyon, de nagyon figyelj rá. Megegyeztünk?
Hector bevetette szívdöglesztő mosolyát, és rám emelte pillantását. Szeme az ezüst és a szürke árnyalatában csillogott, mint mindig. Olyan volt, mint egy darab acél, mire rávetődik a napfény. Lélegzet elállító. Percről percre jobban kötődtem hozzá, mintha valaki egy láthatatlan zsineggel fűzne minket össze.
- Ne aggódj, Nancy! Vigyázok rá. Pont úgy, mint az elmúlt napokban.


Igen, nekem is furcsa még mindig, hogy anyám és Hector tegezik egymást. De nem ez az egy dolog történt a három, sínylődő napban.
Igazából már a második nap éreztem egy hatalmas, roppanás szerű hangot a gerincem tájékáról. Ez iszonyúan fájt egész nap, de összeszorított fogakkal tűrtem, igaz, belül visítottam. Tudtam, hogy éppen akkor forrt össze az egyik csigolyám, és ez szörnyű fájdalommal járt.
Nem ettem és nem ittam egész nap semmit, mert ha kinyitottam volna a számat, biztos hogy leüvöltöttem volna az egyik közelemben lévő személy fejét, persze ok nélkül. Ez a személy természetesen Hector lett volna. 
Éjjel-nappal a felügyelete alatt voltam, igaz próbált nem idegesítő lenni, és a háttérbe húzódni, de ez nem ment neki. Volt, hogy a tévé-t bámulta, de ha megkérdeztem, mit néz, a válasz csak egy "Hmm?" volt. Ez is azt mutatta, hogy a legkevesebb érdeklődéssel viseltetett az adás iránt. Én majdnem mindig aludtam, és farkas életem során sose voltam ennyire kipihent.


Nancy is körülöttem legyeskedett, épp úgy, mint Hector. Végül is ő könnyen lerázható egyed, aminek örültem. Pár kedves mosoly, nyugtató szó Hector részéről, és már éppen valami rejtélyes, sűrgős dolga akadt valahol. Vagy takarítania kellett, vagy volt még papírmunkája. 
Meda... Ő még mindig nem változott meg. Az nem elég, hogy aznap, mikor történt a balesetem, buliba készült, de még el is ment! Oké, nem azt vártam, hogy lesse minden óhajom, vagy hogy fél percenként kérdezgessen, hogy: "Nincs valamire szükséged, Relia? ", de azért párszor rám nézhetett volna. Most nem önzésről beszélek, hanem puszta szeretet hiányról.
Emelett minden egyes nap látogatóba jött Seth is. Csak tetézte aggodalmam, hogy folyton Hector szavai zúgolódtak a fülemben, miszerint Seth szerelmes belém. Minden vele töltött percben a gesztusait figyeltem, hátha észre veszem, hogy mi igaz ebből, és mi nem. Eddig az állás 9-2, sajnos az igaz javára. Nem tagadhattam, hogy én is szeretem Seth-et, de nem szerelemből. Ahhoz túl keveset éreztem felé. Jó oldala is volt annak, hogy jött minden nap. Hozta a híreket. Nagyon friss, és forró pletykákat.


Megtudtam, hogy Bella megszülte a Szörnyikét, és hogy veszélyben forgott az emberi élete, így megtörtént az átváltoztatás. Rémes! Undorító! Ijesztő! Jacob meg rajong a parazitáért, mármint a most született, kicsi vérszívóért. A neve azt hiszem Renesmee, de Seth Nessie-nek hívja. Nekem a Renesmee szimpatikusabb, mert a Loch Ness-i szörnyről elnevezni egy gyereket... Na az beteges dolog. És ami még betegesebb, hogy Jacob bevésődött Renesmee-be! Hát hogy lehetett ennyire hülye?! Cullenék kitépik a belét, ha megtudják. Vagyis... Lehet, hogy már tudják. Nem elképzelhetetlen. Ha az az agyturkász Edward látja a gondolatait, akkor neki vége. Vagy ő öli meg, vagy Bella. Ez még kérdéses, de nem fog életben maradni.


Állítólag a kislány aranyos. Háááát... Egy pióca is lehet aranyos? Ekkor eszembe jutott egy nagyon fontos dolog.
Bella piszkosul szerencsés! Hiszen lehetett gyereke, ami nekem most már soha nem fog megadatni! Hiszen genetikai zsákutca vagyok! És mivel Hectorba vésődtem bele, hozzáteszem, hogy ő sem lesz apa. Nekünk... - bármennyire fájt is bevallanom, korai meg minden-, de soha, soha nem lesz közös kis kölykünk. 
Könnyek lepték el a szemem egy fél pillanat alatt. Ez a felismerés elsöprő erejű volt, bár a parton már agyaltam erről. Mióta szerelmes lettem, ez a dolog kétszer akkorára dagadt bennem. 
- Aurelia! - Hector gyengéden megszorította a vállamat, amin eddig pehely könnyen nyugtatta a karját. - Mi a baj? Fáj valamid? - hangja aggódó suttogás volt, így gyorsan pislogtam, hogy a könnyek eltűnjenek a szememből. 
Mosolyogva néztem az arcába. 
- Nincs semmi gond. Jól vagyok, tényleg - bár korántsem így gondoltam, már nagyon kint akartam lenni a szabadban. Hátha a környezetváltozás jót fog tenni.



Végre kint voltam a zsebkendőnyi előkertünkben, és belélegeztem azt a bódító őszirózsa illatot, amit annyira imádtam. Nancy versenyeket is nyert vele, mivel közel s távol nem volt még egy ennyire impozáns kert La Push-ban. Erre persze roppant büszke volt. Meda nem foglalkozott vele túlságosan, de ő csakis magával törődött. Bár akkor igazán berágatott engem is, és legfőképpen Nancy-t is, mikor részegen randalírozott egy pár haverjával, és összetaposták a virágokat. Akkor igazán utáltam Medát. Hiszen ebbe a kertbe az én munkám is volt, nem is akár mennyire.
- Miért homályosult el a tekinteted a szobában? Tudom, hogy volt valami a háttérben - Hector halkan beszélt, és előre szegezett tekintettel sétált mellettem le a partra. Már Leah se érdekelt, ha meglát, ha nem. 
- Tényleg semmi, mondtam már -  hangom nem a rendes hangszínen volt, ezért gyorsan köhögtem is párat. Sajnos Hectort nem lehetett ilyen egyszerűen félre vezetni, emellett pocsékul hazudtam.
- Ne kertelj. Mond meg kérlek, mi volt a baj!
Nagyot sóhajtottam, és elmeséltem, hogy min gondolkodtam. A közös kisbaba résznél megálltam, és azt a pici részt kihagytam belőle, hogy ezen fantáziáltam már. Nem kell ekkora szégyent a saját fejemre hozzak.
- Hmm... Érdekes gondolat menet - Hector az állát dörzsölgette, és úgy beszélt. - Végül is miért vagy zsákutca? Egy teljesen normális, kifejlett, 16 éves farkas lány vagy. Nem zsákutca. Ezt csak az a Leah terjeszti. Apropó... Baba... Edward gyereke megszületett már? Annyira kíváncsi vagyok rá. Mármint, nem a gyerekre, hanem Cullenre! - Hector elvigyorodott, miközben beszélt:
- Nem nézhetnénk be hozzájuk? 
Ezen elgondolkodtam. Ha Seth igazat mondott, és már miért ne mondott volna igazat, akkor Bella még alakulóban van. Edward tuti, hogy nem hagyja egy pillanatra sem egyedül. De azért Renesmee-t megnézném.
- Oké. Menjünk. De előbb beszélek Carlisle-lal, hogy gond ne legyen ebből - mondtam, majd futásnak eredtem. Emberként is irtó gyors voltam, de farkasként azért jobban futottam. Persze ott plusz két lábam is van. Hector így is lépést tartott velem, nem okozott neki gondot. Három lépés... Két lépés... Már csak egy... És leelőzött. A francba! Lélekszakadva trappoltam utána, de még így is előnye volt. Alig kaptam levegőt, és ő csak kacagott emberi gyarlóságomon, miszerint levegőre van szükségem. Ez nem volt szép tőle.
- Megérkeztünk - kiáltottam levegő után kapkodva. Hector a másodperc tized része alatt állt meg, fordult velem szembe, és húzódott szája abba a bizonyos, imádott csibészes mosolyba. Hogy tudta ezeket egy tized másodperc alatt véghez vinni, az rejtély. 
- Gyors vagy - jegyezte meg elismerően lebiggyesztve ajkait. - Élő emberhez képest bámulatos. De mégis legyőztelek - ezt nem csak úgy odaszúrta, hanem incselkedett velem. Ez tetszett. Nagyon tetszett!
Hátra dobtam a hajam, és egy hatalmas lélegzet vétellel kifújtam a fáradtságomat. Ez a jó a farkas életben.
Félre biccentettem a fejem, és csípőre tettem a kezem. Elmosolyodtam, majd láttam, hogy Hector legelteti rajtam a szemét, ettől elvörösödtem, de magabiztosságomat meghagytam.
- Csak is azért győztél le, mert nem kell levegőt venned. Az engem nagyon is lassít ám. De legközelebb süvíteni fogok, mint a szél, te meg majd kapkodhatod az utánam maradt port - pökhendin ejtettem ki a szavakat, de az arcom vigyorba torzult, így elárultam magam szavak nélkül is, hogy egyértelműen csak poénkodom. Hector vette a lapot, és elnevette magát. Én sem bírtam magamban tartani, és belőlem is kibuggyant a röhögés. Hangja megannyi madárkának a csivitelésére emlékeztetett, és ez rabul ejtett. Ha ez nem lett volna elég, Hector abbahagyta a nevetést, és az arckifejezése is megváltozott. 


Szeme perzselően égett, mosolya szenvedélyessé változott, és félre döntött fejjel nézett fél percig rám. Még elpirulni se volt időm, rögtön előttem termett, és megfogta a kezem. Érintése mintha nem is a bőrömmel játszott volna, olyan könnyed volt. 
Fülem tövéig vörös voltam, éreztem. Szívem vadul dübörgött, mint egy elszabadult gyorsvonat, ami Japánból egyenesen az orosz sztyeppekre tart, és frontálisan ütközik egy szemben haladó InterTrain-nel. Pont olyan...
Vérem megvadult, és akkora adrenalint szállított az ereimben, hogy félő volt, nem-e buggyan ki valahol. Cserepes ajkaimat megnyaltam, és hatalmasat nyeltem. Reméltem, hogy az fog következni, amire számítottam.


És igen! Talált süllyedt!


Hector kutató szempárjai az enyéimbe fúródtak, és száját lassan beszédre nyitotta.
- Aurelia! Ha tudnád... milyen... gyönyörű vagy... - majd abbahagyta, és felém hajolt. Lassan, nem követelőzően. Követtem példáját, ugyan úgy hajoltam, mint ő. Ajkunk csupán pár centire volt a másikétól, szemem lehunytam, átjárt egy forró, várakozó bizsergés és akkor...

I. fejezet - 9. rész

Mikor anyám nagy nehezen elszakadt mellőlem, és felszivárgott az emeletre, hallottam Meda ajtajának csapódását és a mögüle kihallatszó pörölést. Kinyitottam a szemem. Hector a lábamnál lévő karfán ült, és fájdalmasan nézett végig rajtam. Amint látta, hogy fent vagyok, a szemembe nézett. 
- Most mi a baj? - kérdeztem, és nyújtózni próbáltam, de ekkor belehasított a hátamba egy olyan érzés, mintha rozsdás kést forgattak volna a gerincem több részében. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, megremegtem, majd újra visszalazultam, és a kín így megszűnt.
- Ez... Ez a baj! - mondta, majd lehunyta a szemét, hogy megnyugodjon. Láttam, hogy remeg a dühtől, és kezét ijesztően szorosan szorította össze.
Nem értettem először, hogy mire céloz, de aztán rájöttem. Valószínűleg arra, hogy miatta kerültem ilyen helyzetbe. 
- Annyira sajnálom! Nem kellett volna erre kérjelek! Meggondolatlan voltam, bocsáss meg! Hagynod kellett volna, hogy széttépjen az a kis szürke farkas. Leah a neve, igaz? Bólintottam, de egyből folytatta.
- Bocsáss meg! Szidj össze nyugodtan, nem védekezem, nem fogom szépíteni a dolgot. De tudd, hogy én tényleg rettentően... - nem hagytam, hogy tovább sínylődjön. Nekem volt kínszenvedés végignézni azt, ahogy folyik belőle az elnézések áradata. 
- Hagyd már abba, Hector, kérlek! Ha még egyszer bocsánatot kérsz, megnézheted magad. Nincs szinte semmi bajom! Carlisle is megmondta, hogy három nap alatt felépülök! Farkas dolog - nevettem, de a hangom hörgő zörejeket adott ki. Köhögtem párat, így visszajött a rendes oktávba.
- Bocsánat - mondta gyorsan, majd sumákul elvigyorodott. Szememet forgattam, majd kopogtak az ajtón.
- Megtennéd? - kérdeztem, majd kicsit feljebb szuszakoltam magam a kanapén. Hector két lépésből átszelte a szobát, és kinyitotta a súlyos tölgyfa ajtót. 
- Rel... Öhm... Jó helyen járok? - kérdezte egy zaklatott hang, ami csakis Seth-é lehetett. Éreztem a jellegzetes, fenyőfa és föld illatot, amit árasztott, így megnyugodtam, hogy Hectorral kapcsolatban nem az én orrommal van a gond.
- Szia Seth! - mondtam sugárzó mosollyal. Nagyon örültem, hogy eljött. Ő volt hozzám a legközelebb a falkából. A kedvenc testvérem, mondhatni.  - Mi a helyzet? 
- Hogy velem mi a helyzet?! Hagyjuk már, Relia! A fontos, hogy te jól vagy? - kérdezte, majd szintén két-három lépésből átjött a szobán, és hatalmas karjaiba zárt. Arcát a kulcscsontomba temette, és gyorsan szedte a levegőt. Túl erősen szorított. Azta! 16 éves, és erősebb, mint egy 30-as éveiben járó férfi. Őrület. Viszont ez sem változtatott azon a tényen, hogy majdnem megfojtott. 
- Seth! - nyögtem fel levegőért kapkodva - Seth, nincs semmi komoly baj. Aú! Ezt ne! Ez fáj! - mondtam nevetve, de tényleg fájt a gerincem. Hector alig láthatóan közelebb lépett.
- Ne haragudj, csak annyira féltettelek, és mikor Leah mesélte, hogy mi volt, meg tudtam volna nyuvasztani! - hangja tényleg a dühről árulkodott, de menten lecsillapodott, amint kedvesen, és türelmesen néztem vissza ébenfekete szemeibe.
- Nyugi van már, Sethy cica! Semmi baj, tényleg. Három nap alatt rendbe jövök - mondtam a most már igencsak unalmas, sablon szövegemet. 
- De akkor is! Tudom, hogy sose szerettétek egymást Leah-val túlzottan, de nem ugrottatok még így egymás torkának. Miért volt erre szükség?! Leah nem volt hajlandó elmondani, mi történt. Szerinte elmondod majd te, bár nem hiszi, hogy dicsekednél vele, ahogy ő fogalmazott - irtó kíváncsi volt, hallottam a hangjából. Már mondtam volna, hogy miért, de ekkor megfagyott bennem a vér. 


Leah tud Hectorról! Akkor a falka is tudni fog róla! Csak remélni tudtam, hogy nem fogja elmondani senkinek, de hát mondjuk gondolnia is elég rá.
- Én vagyok a hibás - súgta halkan Hector, és Seth abban a pillanatban a hang irányába fordult. Nem reagált pont úgy mint Leah, de azért ő is megfeszült inakkal figyelte minden lépését.
- Mégis haver, te ki vagy? - Seth csevegő hangon beszélt, de tudtam, hogy furcsállja a dolgot. Nem is csodálkoztam rajta.
- Hector Amadeus. Aurelia... öhm... barátja - tanácstalanságában ezt hozta fel arra, hogy mit mondjon Sethnek, de ez igaz is volt. Ő a végérvényes, visszavonhatatlan, örök szerelmem.
- Örülök - hazudta Seth -, de te nem vámpír vagy, már megbocsáss! Különös, hogy Relia még életben hagyott téged! Nem nagyon kedveli az idegen vérszívókat. Cullenéket elviseli, vagyis barátja is pár tagnak, de nem a szíve csücske egyik sem. Szóval nem is értem, hogy lehetsz te a barátja - Seth olyan epésen mondta, szinte köpte ezeket a szavakat, hogy leesett az állam. 
- Sethy! - kiáltottam fel méltatlankodva. - Hogy mondhatsz ilyeneket?! Nagyon is bírom Cullenéket, és Hectort is, mert én... 
- Hagyd csak, Relia. Úgyis mennem kell. Majd ha kevesebben leszünk itt, akkor még meglátogatlak. Ígérem. - mondta, majd utoljára végigmérte Hectort, rám kacsintott és arcon csókolt, majd eltűnt az ajtó mögött.
- Hector, én... - kezdtem volna a magyarázkodást, de ő olyan gyorsan termett mellettem, hogy még pislogni se tudtam. Legugolt a fejem mellé, és elmosolyodott. 
- Nem kell megmagyaráznod semmit. Seth... Hát hogy is mondjam? Seth csak féltékeny.
Elkerekedett a szemem. Seth miért is lenne rám féltékeny? Semmi oka rá. A testvére vagyok, nem a... Csak nem?!
- Azt akarod mondani, hogy...? - kezdtem vontatottan, de Hector fejezte be helyettem zavart hablatyolásomat.
- Igen... Seth fülig beléd van zúgva - savanyúan mosolygott, de ez nekem túl sok volt. 

- Hogy a francba lenne már szerelmes belém? Miket nem képzelődsz? Seth az én öcsém, úgymond, egyáltalán nem a szerelmesem! - nagyon magabiztosan állítottam ezeket, de már koránt sem hittem még magamnak sem. Annyi lehetetlen dolog történt csupán egyetlen egy nap alatt! Hosszúnak tűnik, de csak egy nap volt. Egy napja ismerem Hectort, és egy órája vagyok ágyhoz kötve, mivel egy és fél órával ezelőtt bunyóztam össze Hector miatt Leahval, és most két perc alatt megrendült a testvériségbe vetett hitem!

Hector megértően nézett rám ezüstös színű szemével. Vékony, alig látható mosolyra húzódott penge vékony ajka. Semmi szín nem volt az arcán, és a szája is falfehér volt. Ellentétben az én bronzos bőrömmel, és vörös ajkaimmal. Persze, bennem még száguldozik a vér, most is erős pírt szállítva az arcomba, hogy azután elöntsön forróságával, és én pedig miatta szégyenkezzek. Mindig is utáltam a nyálas, csöpögős, erőltetetten romantikus dolgokat, és a pirulás közéjük tartozott a listámon.
Hector mély levegőt vett, majd végre megszólalt. Most, hogy éreztem illatát, annyira más volt minden körülötte. A kávé illatát érezve hirtelen szomjas lettem. Érezni akartam egy finom, erőteljes kapucsínó áramlást a torkomon végig folyni. Vajon a vámpírok is így vágyakoznak a vér után? Meglehetősen furcsa volt így gondolni az ivásra, és mégis; teljesen azonosnak éreztem a  kapucsínó és a vér ivását. Fúj! Akármi is történt velem egy nap alatt, az nem jó. Biztosan nem jó.
- Min agyalsz ennyire, hogy még a homlokodat is ráncolod, Aurelia? - kérdezte némi szarkasztikus gúnnyal a hangjában Hector.
Megnyaltam kicserepesedett ajkaim, majd válaszoltam: 
- Szomjas vagyok. Nagyon! Kávét vagy valami hasonlót szeretnék. Megtennéd, hogy csinálsz? - hatalmas őzike szemekkel néztem rá, de a mosoly a szám szegletében bujkált.
- Hát persze. Amíg ilyen állapotban leszel, úgy foglak kiszolgálni, mint anno a gróf kisasszonyokat. Majd meglátod, a legjobb inas leszek a világon! 
Nagyot sóhajtottam, majd megforgattam a szemem tehetetlenségemben. A végén már nem emlékszem, hogy ittam-e kapucsínót, vagy sem, mert lehúzott a mély, sötét, öntudatlan álom.


Az erdőben találtam magam, éjszakai sötétség vett körül mindent. Mindenfelől lépteket hallottam, de nem emberi lépések voltak.
Ekkor vettem észre, hogy én sem ember vagyok, hanem farkas. Sam lépett elő a fák közül, és veszettül morgott; a vállán felborzolódott a szőr, és a fogát csattogtatta. Riadtan léptem hátra pár lépést. 
- Sam! Ne csinálj semmi rosszat! Még... Még mindig a húgod vagyok! A családod tagja! - szinte könyörögtem, annyira féltem Sam haragjától.
- Nem! Nem vagy a családom tagja! Soha többé! Azonnal takarodj a szemem elől, te áruló! 
Futni kezdtem, de a többiek utánam loholtak. Kerülgettem, manővereztem a fák között, de nagyon remegtem, hogy elkapnak. Végig ordítva gondolták, hogy: áruló, áruló, ÁRULÓ!  Már éppen kiértem volna az útra, mikor...


... valami ragacsos, forró dolgot éreztem végig csurogni a nyakamon, hátamon, és minden elképzelhető helyen.
Zavartan nyitottam ki a szemem. A nappaliban voltam, és még mindig a kanapén feküdtem. Megnyugodtam, hogy csak álmodtam az egészet, d

e ekkor halk bosszankodásra lettem figyelmes. Óvatosan a hang irányába fordítottam a fejem, de nem láttam senkit. Aztán Hector jelent meg a konyha ajtóban, kezében egy nagy, fehér törlőkendővel.

- Hát te meg mi a fenét csinálsz? - kérdeztem, majd a ragacsos folyadékhoz nyúltam, hogy letöröljem a tarkómról. Úgy éreztem, hogy a kapucsínó volt az.
- Rád löttyentettem az italt. Nem szándékosan, véletlenül. Nem fájt? Tűz forró volt pedig - Hector lázas sietséggel törölgette a hátamat, a vállamat, a nyakamat és végül a kanapé karfáját.
- Nem nagyon, most melegem van kicsit tőle. Viszont meg sem éreztem, hogy rám folyott.
Nem mozdulhattam meg még három napig, és ez idegesített. A párnám is lafancos volt, de nem állhattam fel, hogy kicseréljem az ágyneműt, és ezért már nem akartam Hectort csicskáztatni.
- Várj! Megszárítom. Se perc alatt nyoma sem lesz a foltnak, csak halványan - mondta borongósan, majd összedörzsölte a két tenyerét, de olyan gyorsan, hogy szemmel nem bírtam követni. Pár pillanat múlva megcsavarta a csuklóját, és a két kezét felém fordította. Meleg levegőáradat érkezett az arcomhoz, és alig 2 másodperc alatt tényleg csontszáraz volt minden; a párna, a kanapé és még én is.
- Ezt még meg kell szoknom, bocs - mondtam, majd elvettem a megmaradt itókát, ami a csészébe volt. Mit ne mondjak, nem kellett sokat innom, talán egy korty maradt benne. Mégsem tudtam haragudni egy ilyen semmiségért rá. 
- Van rá egy örökkévalóságunk, hogy megszokd - súgta pajzánul, én meg félre nyeltem azt a kis kapucsínót, ami a számban volt. Erre... Nem is gondoltam még! 
- Amúgy rosszat álmodtál? - kérdezte, majd elvette a csészét a kezemből, és villámgyorsan eltűnt a konyha irányában.
Megremegtem. Honnan tudja? Beszéltem volna álmomban? Vagy miért kérdezi?
- Öhm.., Miért? - taktikát váltottam. Vissza kérdeztem, így nem lehet belőle semmi félre értés.
- Mert szüntelenül motyogtál valamit - Hector halkan beszélt, mégis kristálytisztán hallottam a suttogását is. - Ne aggódj, csupa összefüggéstelen szó volt, nem kontárkodtam az álmaidba.
- Tudod, elég zaklatott vagyok, az biztos... 

I. fejezet - 8. rész

Kapkodva szedtem a levegőt, és nem éreztem a lábaimat. Farkas voltam még mindig, és olyan ideges, egyben zaklatott, hogy ha akartam volna se tudtam volna visszaváltozni. Lüktetett a fejem, de az semmi sem volt ahhoz az érzéshez, hogy nem éreztem semmit. Jézusom! Remélem, nem fogok lebénulni!
Nyöszörögtem, vonyítottam, és Leah végre észbe kapott.
- Mi a...?! Annyira sajnálom, Relia! Ne haragudj, nem voltam önmagam! Jól vagy? Hívok orvost! Sajnálom! Nem akartam! - fohászkodott hadarva, és közben idegesen járt körbe-körbe körülöttem.
- Carlisle... Carlisle-t hozd! - suttogtam, mert alig kaptam levegőt. A tüdőmet feszítette ugyan, de az valami más volt, nem levegő.
- Pont őt? - fintorodott el Leah. - Nem szívesen megyek abba a házba, tudod, hogy... - nyafogott tovább.
- HOZD MÁR! - ordítottam rá a maradék erőmből, majd lehúzott a sötétség egyre mélyebbre és mélyebbre...




Forró és hűvös kezek tapogattak, ott, ahol értek. Furcsa volt, hogy már nem vagyok farkas. Éreztem a bőrömet, és rajta a ruháimat is. 
Sokan voltak körülöttem. Éreztem a szagukat. Köztük egy roppant kellemetlen szagot is. A szemem nem voltam hajlandó kinyitni. Fáradt voltam. Mérhetetlenül álmos.
- Mit mond, doktor úr? Fel fog épülni? - hallottam anyám hangját a fejem fölött. Látatlanul is éreztem, hogy vizslató szemekkel bámulnak rám.
- Persze! Vagyis... Nagyon remélem - válaszolt Carlisle. - Aurelia erős lány, és hihetetlenül gyorsan gyógyul. Ez persze csakis gén eredetű dolog lehet - szépített gyorsan. Feltételezem, eszébe jutott, hogy anyámék semmit sem tudnak a farkasi életemről.
- Rendben. De... De a gerince? Ha valaki leesik az emeletről, a gerince se lehet túl ép! - anyám a könnyeivel küszködött. Szörnyű és fájdalmas volt hallani elfúló hangját.
- A gerince... Igen... - Carlisle hangja vontatott lett. Ez nagyon nem tetszett. Nagyon nem. - Az is rendbe jön, de legalább 3 napig mozdulatlanul kell maradjon. Súlyos sérüléseket szerzett, pár csigolyája is megrepedt, de nem lesz maradandó. Nyugodjon meg, Mrs. Mooner! 
- Hát, akkor köszönjük, Carlisle! - mondta egy lágy basszus hang. Ez csakis Hector lehetett. Még ő is itt van? Miért nem érzem? Akkor... Kit érzek? 
- Nincs mit. Ez a munkám - mondta mosolygós hangon, majd Hectorral az oldalán kilépett a házból.


Végig pörgettem a beszélgetést. Mit jelentsen az, hogy leestem az emeletről? Homályosan ugyan, de emlékeztem rá, hogy mi történt. A verekedésre, köztem és Leah között, arra, hogy csak Hectort védtem. Semmi emeletről nem volt szó! Persze, ez csak egy fedő sztori lehet anyám miatt. Az sem lenne túl szerencsés, ha Meda rájönne a dologra.
- Anya! Feljönnél egy percre? - kérdezte a gondolatomban éppen szerepet játszó személy. - Nem tudom, mit vegyek fel a bulira!
Jellemző viselkedés ez Medától. Nem foglalkozik vele, hogy mi van velem, csakis saját magával törődik. Csalódott lettem, de már megszokhattam volna.
- Andromeda! - hűtötte le Nancy a lelkesedését. Jéghideg, fagyos hangon beszélt. Sose kiabált velünk, még ha nagyon felbosszantottuk, akkor sem. - Őszintén szólva, nem nagyon érdekel most, hogy milyen köncöt kapsz magadra. Relia állapota sokkal fontosabb, és nem is értelek, hogyan nem tudsz ezzel foglalkozni legalább most! Önző vagy, kislányom, végtelenül önző! 
- De anya... - kezdte a hebegést Meda.
- Semmi de! Ha nagyon bepöccentesz, még abba a seggrázó duhajkodásba se mehetsz el! - Anya hangja egy oktávval feljebb csúszott, de még mindig rideg maradt.
- Hagyja csak, Nancy. Majd én vigyázok Aureliára, menjen, segítsen csak Andromedának - mondta kedvesen, sőt, behízelgőn Hector. 
Ellazultam hangja lágyságától, de amint belépett, furcsa módon nem éreztem a szagát. Sőt! Helyette egyszerre kávé, frissen vágott fű, eper és orgona illat legte körül. Nem az a rémes "ánizs és hulla parfüm". Nem volt kellemetlen, épp ellenkezőleg. Szívemet csordultig töltötte ez az illatkeverék, minden egyes szagmintához egy-egy fontos emlék tartozott az életemből. A kávé a kedvenc frissítőm, apa főzte a legjobb kávékat a világon... Kiskoromban mennyit bohóckodtam vele fűnyírás közben... Régen, réges-régen eper ültetvényünkön is együtt "munkálkodtunk"... Születésnapomra pedig mindig egy csokor orgonát kaptam tőle... Ezek az emlékek már nem fájtak, hanem melegséggel töltöttek el. Apró, jelentéktelen dolgok, amik apa elmúlásával is elevenen élnek bennem.

Ezek szép dolgok, de mégis hogyan lehet az, hogy nem érzem Hectort?!

I. fejezet - 7. rész

Mit kéne beszéljek magamról? Hirtelen semmi nem jutott eszembe. Végül beszéltem a családomról, az iskoláról, a hobbijaimról, kedvenc időtöltésemről és a barátaimról. Szerencsére, figyelmesen hallgatott, néha bele-bele kérdezett pár dologba, így nem éreztem úgy, hogy untatom. Egy véletlen pillanatban azonban felkapta a fejét, s lázas csillogás jelent meg a szemében, majd kivillantotta mosolyát.
- Aurelia! Lehet, hogy őrültség, sőt biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni. De... Mutasd meg magad farkasként! Kérlek! Arra vagyok a legkíváncsibb!
- Azt nem szabadna! Olyankor veszélyt jelentenék rád, érted?! Emellett a falka is hallana engem. Ez őrültség! És... és... - nem volt több kifogásom ez ellen. Igazából, miért ne lehetne? De... akkor hallani fogják a gondolataimat a testvéreim! Azt nem engedhetem! Valaki meglátna, vagy csak érezne, már az is rémes lenne! Ide jönnének, meglátnák Hectort, engem kitagadnának, Hector megölnék, és nekem végem lenne...
- Oké - adtam be a derekam mégis. - De amint átváltoztam, fussunk el nagyon messze. Kanada határáig minimum. Arra már nem hallanak olyan tisztán. Sőt szerintem, sehogyan sem.
- Benne vagyok - mondta Hector.


Bementem az erdőbe, oda, ahol Hector már nem látott, és lekapkodtam magamról a ruhákat. Éreztem, hogy végigfut rajtam a remegés, és abban a pillanatban négykézláb álltam a földön. Orromat megcsapta Hector rémes szaga, de megpróbáltam parancsolni ösztöneimnek. 
Üres volt a fejem. Senki nem volt farkas. Remek! Hopp... Várjunk csak! Ki lehet ez? Meghallott! Jajj ne, erre tart!
Egy szürke, ezüstös villanást láttam gondolataimban, és éreztem, hogy egyre közelebb került hozzám. Nem lehetett más, mint Leah.
Hallottam tappancsainak párnás puffanásit, és arrogáns, negatív gondolatait. Végül mögém ért. Már éppen meg akart bökni az orrával, mikor hátra fordultam, és elrontottam a meglepetését.
- Ajj, Relia! Oda a hecc! - játékosan cöccögött a nyelvével, majd vakkantott párat. Hirtelen megdermedt:
- Te is érzed? - kérdezte megfeszült inakkal. - Vámpír! Veszélyes lehet! Majd én megnézem!
Leah elindult előre, de én megakadályoztam. Villámgyors mozdulattal előtte termettem, és elálltam az útját, már amennyire sikerült.
- Hagyd! Biztosan nem veszélyes... És... Talán egy Cullen! - hazudtam ügyetlenül. Nem gondoltam semmire, így nem féltem. Leah nem nyugodott le.
- Nem! Ez nem ismerős szag. Ez egy idegen. Neked is érezned kéne! - szimatolt a levegőbe többször.
Nagyot nyeltem, és idegességemben nyüszögtem. Leah nem fog rám hallgatni, de sajnos nem mondhattam meg, hogy ki ez az idegen, és miért fontos, hogy ne bátsa.
Végül az ösztöneire hallgatott, és átugrott felettem. Egyenesen rárontott Hectorra. Gondolatban hangosan ordítottam Leahra, de farkasként gondolkdott. Elzárta előlem az agyát.
- Neeeeeeeeeeeeee! - visítottam. - Hagyd békén! Neeeeeee! - Leah után kezdtem futni, és láttam, hogy Hector meglepetten veszi észre a hátba támadást. Hangosan felmordult, és görnyedt tartást vett fel. Leah villogtatta a fogait, és hangosan vonyított.
Lélekszakadva értem a tisztásra, ahol a bunyó volt készülőben. Kettejük közé férkőztem, és Leah-ra támadtam. Hirtelen hagyta Hectort, és rám koncentrált. Fél pillanat alatt felmérte a helyzetet, és rám ugrott.
Éreztem a hegyes fogakat a jobb mellső lábszáramban, és fájdalmamban felvonyítottam. Hogy tehet ilyet velem? Mégsem hagytam magam. Elöntött a vágy, hogy vissza adjam a kölcsönt.
Előrehajoltam, és beleharaptam Leah nyakába. Felvonyított, és felém csattogtatta a hegyes fogait. Morogtam, nyüszítettem, újra belemartam a bal combjába.
Ez sem csillapította le. Erősebb és nagyobb volt nálam. Elkapott, és levágott a földre. Pont a hátamra estem. Éreztem gerincem nyekkenését, és nem mozdultam utána.

I. fejezet - 6. rész

Félszegen lépdeltem Hector mellett, és azt se tudtam, merre megyek, csak mentem amerre a lábam vitt. Ez Őt nem zavarta, sőt, úgy érzetem élvezi a spontánságot és átmeneti tudatlanságomat.
- Aurelia! - szólított meg úgy 5 perccel később - Élnek itt Forksban vámpírok?
- Igen, egy család. Ők állandóan itt vannak, már nem is tudom, mióta. Biztosan ismered őket...
- Kiket?
- Cullenéket. Dr.Carlisle Cullent és családját - mondtam lazán, mert biztosra vettem, hogy nem is ismeri őket.
Tévedtem. Hector megtorpant, és döbbenten eltátotta egy percre a száját.
- Cullent mondtál az előbb? - egyre izgatottabb lett, és zihálva szedte a felesleges levegőt.
- Azt... Miért? - megrettentem, hogy valami rosszat mondtam. Hector lázba jött, és totál vidám arcot vágott.
- Lakik ott náluk egy Edward nevezetű fiú? Bár képtelenségnek tűnik, de talán...
- Edward? - kérdeztem meghökkenve - Persze, hogy lakik. Már felesége is van! Meg hát... Nem is olyan sokára gyereke is. Saját gyereke. 
Hector lázas csillogással a szemében járkált előttem, és ropogtatta a kezét. Megrémített ez a látvány, és zavart is voltam. 
- Miért olyan fontos ez neked? 
Megállt végre előttem, és mélyen belenézett a szemembe. Mély levegőt vett, és lecsillapodott.
- Hát szóval... Ha ez az Edward Cullen azaz Edward, akire gondolok, akkor... akkor ő az én volt legjobb barátom! Együtt szenvedtünk a spanyolnáthában, még 1918-ban. Igazából a végén külön terembe tettek minket, így nem tudtam meg soha, hogy életben maradt-e, vagy sem. De akkor úgy látszik, igen. Vagyis nem, ha szó szerint vesszük. 


Magasra siklott a szemöldököm, és szkeptikusan néztem Hectorra. Tényleg ismerné Edwardot, vagy csak mondja? Inkább az első lépésre gondoltam. 
- Hol laknak? Hadd látogassam meg az én öreg barátomat! - nevette el magát. Szúrósan néztem rá, majd rögtön vette a lapot, és elhallgatott.
- Mi a baj?
- Most nem mehetsz oda, Hector. Edward neje, Bella... nos... terhes. És hát... Nagyon nehezen viseli. Tudod, bármelyik pillanatban meghallhat, és Edward egy pillanatra sem hagyja szem elől.
- Hogy lehet terhes a felesége? - Hector zavarodott arckifejezése láttán elhúztam a számat. Ez annyira nem ide tartozik... - Csak nem...?
- De igen; Bella ember. Zárjuk le ezt a témát, kérlek! - belenéztem Hector szemébe, és annyira meg volt lepődve, hogy bólintott.
- Rendben. 
Megkönnyebbültem. Egy valami azonban még érdekelt. Vagyis sokkal több minden, mert mindent tudni akartam Hectorról.
- Mesélj magadról! - kértem, és tovább sétáltunk. Hector felvillantotta lenyűgöző mosolyát, és elkezdett beszélni.
- Mindent tudni akarsz, igaz? - kérdezte, majd zsebre dugta a kezét. Elnézett a távolba, és azt hiszem, a gondolatait szedte össze. Türelmesen vártam, mikor szólal meg végre. Az erdőben sétáltunk, és féltem, hogy valamelyik fivérem meglát minket.
Az erdő gyönyörű  így ősz táján, főleg a fák. Sárga, barna, vörös és narancs árnyalatok keveredtek mindenhol. Az idő pocsék: esős és borús, de nem hideg. A szél kellemesen cirógatta 44 fokos testem minden egyes porcikáját. Vajon Hector teste hány fokos? Mínuszban van, az biztos...
- Szóval... Merre laktok? - tettem fel a fő kérdést. Rám emelte ezüstös szemét, és elmosolyodott. Nem teljesen, hanem csak egy kicsit, de ez is épp elég volt. Bekúszott az agyamba a rózsaszín köd.
- Láttad már a Drakula című filmet? Pontosan egy olyan kastélyban, mint amilyen neki volt, csak hát... Világosabb, és nem olyan gótikus. Igazából nagyon otthonos, és itt van messze Forkstól. Shirona azért is szereti, mert közel van a városhoz - mondta töprengve, és mosolyogva.
Kastély? Drakula? Otthonos? És ki a fene az a Shirona? Nem is bírtam megszólalni. Egy kastélyról tudtam Forks környékén, de az a félsziget végén volt, a Sziklás-hegycsúcson. Kiemelkedően nagy területen helyezkedett el, és azt hittem, hogy nem lakik ott senki. Most úgy tűnt, hogy mégis.
- Ki az a Shirona? - kérdeztem meghökkenve. Leültünk egy korhadt, kidőlt fatörzsre, és úgy folytattuk a beszélgetést.
- A nővérem - mondta Hector. Valami tiszteletet hallottam a hangjában, mikor kimondta, hogy a "nővérem".
- Van testvéred? Neked nem megy az agyadra? - nevettem el magam, mert Meda hecceléseire gondoltam.
- Nem is egy! Van még két bátyám is.
- Igen? 
- Abraham és Benjamin. Nem sokkal idősebbek nálam. Pár évtizeddel.
Hát persze, csak pár évtized... Mi az neki? Nekem még egy óra is sok volt, de neki ott volt az egész örökkévalóság...
- És ilyen... örökbefogadott testvérek vagytok? - kérdeztem, mert nem hittem volna, hogy ők tényleg egy családot alkotnak. Cullenékre gondoltam, és igaz, hogy mondjuk Rose és Jasper vérszerinti testvérek. Szóval, nem kizárt.
- Nem. Édestestvérek. Az apám, Lincoln pedig az igazi apám. Furcsa egy történet, majd valamikor elmesélem, ha több időnk lesz - mondta fanyar mosollyal arcán. 
- Van... Van valami különleges képességed, mint más vámpírnak? - reménykedtem, hogy a válasz "nem"-leges lesz. Nem volt szükségem egy jövőbelátó, fejben turkáló, hangulat varázsló valakire az életben. Van belőlük éppen elég.
- Szeretnéd látni? - suttogta pajkosan, és én megszeppenve bólintottam.


Hector kitárta mindkét kezét, és olyan hirtelen csapta össze, hogy pislantani se volt időm. Mikor két márvány keze összecsapódott, olyan hangos robaj keletkezett, hogy majdnem beszakadt tőle a dobhártyám. Mint a mennydörgés... Vagy annál is rosszabb, hangosabb.
Abban a pillanatban, amint ezt végrehajtotta, rohamos szélvihar keletkezett a fák között. Nem voltam fagyos alkat, de a szél hűvössége megfagyasztotta a vért az ereimben. Fázósan dörzsöltem mind a két kezemet a karjaimon, hogy egy kicsit felmelegedjek. Ezt az érzést farkasi mivoltomban még soha nem érzetem!
Egy elegáns mozdulatot tett a csuklójával, összecsippentette hüvelykujjával mind a négy ujját, és a szél abban a pillanatban elcsendesedett. Újra az a párás, fülledt meleg levegő vette át a helyét. Ismét melegem lett.
- Azt a... - nyögtem, és lebiggyesztettem az ajkaimat. - Nem rossz!
Hector felkuncogott, és megrántotta a szemöldökét. Felvillantotta a félhold alakú mosolyát, és sejtelmesen morgott - Ez még semmi, Aurelia. A java most jön.
Egy kevés levegőt szippantott tüdejébe, de még egy másodpercig sem tartotta benn; lehellet könnyedén kifújta. Felemelte a fejét, és a legmagasabb fa teteje felé fújta a levegőt. 

A lombok villámgyorsan szétrebbentek, és a felette lévő felhőt szerte foszlatta. Szemem-szám elállt ettől. Nem is tudtam mire vélni ezt az egészet. Hiszen nem is erőlködött! 

- Te a levegőt irányítod? - kérdeztem ledöbbenve. Hisz ez... ez... abnormális! 
- Tetszik? Én is imádom - mondta kacagva Hector. - De most te mesélj magadról, Aurelia! 
- Kérlek, hívj simán Reliának, mint mindenki - suttogtam.
- Miért zavar az Aurelia? Ennél szebb nevet életemben nem hallottam. Amúgy is, a becenév az becenév. Te különlegesebb vagy annál, minthogy egyszerűen semmibe vedd a tulajdon neved.

Meghatottan bólogattam, és belekezdtem, hogy elmondjak pár dolgot magamról.