Mit kéne beszéljek magamról? Hirtelen semmi nem jutott eszembe. Végül beszéltem a családomról, az iskoláról, a hobbijaimról, kedvenc időtöltésemről és a barátaimról. Szerencsére, figyelmesen hallgatott, néha bele-bele kérdezett pár dologba, így nem éreztem úgy, hogy untatom. Egy véletlen pillanatban azonban felkapta a fejét, s lázas csillogás jelent meg a szemében, majd kivillantotta mosolyát.
- Aurelia! Lehet, hogy őrültség, sőt biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni. De... Mutasd meg magad farkasként! Kérlek! Arra vagyok a legkíváncsibb!
- Azt nem szabadna! Olyankor veszélyt jelentenék rád, érted?! Emellett a falka is hallana engem. Ez őrültség! És... és... - nem volt több kifogásom ez ellen. Igazából, miért ne lehetne? De... akkor hallani fogják a gondolataimat a testvéreim! Azt nem engedhetem! Valaki meglátna, vagy csak érezne, már az is rémes lenne! Ide jönnének, meglátnák Hectort, engem kitagadnának, Hector megölnék, és nekem végem lenne...
- Oké - adtam be a derekam mégis. - De amint átváltoztam, fussunk el nagyon messze. Kanada határáig minimum. Arra már nem hallanak olyan tisztán. Sőt szerintem, sehogyan sem.
- Benne vagyok - mondta Hector.
Bementem az erdőbe, oda, ahol Hector már nem látott, és lekapkodtam magamról a ruhákat. Éreztem, hogy végigfut rajtam a remegés, és abban a pillanatban négykézláb álltam a földön. Orromat megcsapta Hector rémes szaga, de megpróbáltam parancsolni ösztöneimnek.
Üres volt a fejem. Senki nem volt farkas. Remek! Hopp... Várjunk csak! Ki lehet ez? Meghallott! Jajj ne, erre tart!
Egy szürke, ezüstös villanást láttam gondolataimban, és éreztem, hogy egyre közelebb került hozzám. Nem lehetett más, mint Leah.
Hallottam tappancsainak párnás puffanásit, és arrogáns, negatív gondolatait. Végül mögém ért. Már éppen meg akart bökni az orrával, mikor hátra fordultam, és elrontottam a meglepetését.
- Ajj, Relia! Oda a hecc! - játékosan cöccögött a nyelvével, majd vakkantott párat. Hirtelen megdermedt:
- Te is érzed? - kérdezte megfeszült inakkal. - Vámpír! Veszélyes lehet! Majd én megnézem!
Leah elindult előre, de én megakadályoztam. Villámgyors mozdulattal előtte termettem, és elálltam az útját, már amennyire sikerült.
- Hagyd! Biztosan nem veszélyes... És... Talán egy Cullen! - hazudtam ügyetlenül. Nem gondoltam semmire, így nem féltem. Leah nem nyugodott le.
- Nem! Ez nem ismerős szag. Ez egy idegen. Neked is érezned kéne! - szimatolt a levegőbe többször.
Nagyot nyeltem, és idegességemben nyüszögtem. Leah nem fog rám hallgatni, de sajnos nem mondhattam meg, hogy ki ez az idegen, és miért fontos, hogy ne bátsa.
Végül az ösztöneire hallgatott, és átugrott felettem. Egyenesen rárontott Hectorra. Gondolatban hangosan ordítottam Leahra, de farkasként gondolkdott. Elzárta előlem az agyát.
- Neeeeeeeeeeeeee! - visítottam. - Hagyd békén! Neeeeeee! - Leah után kezdtem futni, és láttam, hogy Hector meglepetten veszi észre a hátba támadást. Hangosan felmordult, és görnyedt tartást vett fel. Leah villogtatta a fogait, és hangosan vonyított.
Lélekszakadva értem a tisztásra, ahol a bunyó volt készülőben. Kettejük közé férkőztem, és Leah-ra támadtam. Hirtelen hagyta Hectort, és rám koncentrált. Fél pillanat alatt felmérte a helyzetet, és rám ugrott.
Éreztem a hegyes fogakat a jobb mellső lábszáramban, és fájdalmamban felvonyítottam. Hogy tehet ilyet velem? Mégsem hagytam magam. Elöntött a vágy, hogy vissza adjam a kölcsönt.
Előrehajoltam, és beleharaptam Leah nyakába. Felvonyított, és felém csattogtatta a hegyes fogait. Morogtam, nyüszítettem, újra belemartam a bal combjába.
Ez sem csillapította le. Erősebb és nagyobb volt nálam. Elkapott, és levágott a földre. Pont a hátamra estem. Éreztem gerincem nyekkenését, és nem mozdultam utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése