A fejemben mintha egy pici harang szólalt volna meg, valahogy úgy, hogy: doingg. Reméltem, hogy csak álmodom.
Végtére is lehet egy álom. Egy rémes, hosszú, és elképzelhetetlen fantázia szülemény, ami csakis az én perverz agyamból pattanhatott ki. Lehet is, hiszen teljesen abszurd, hogy egy vámpírral beszélgetek, kezet fogok vele, bemutatkozok neki, és talán...
Nem! Ez nem létezik!
Lehunytam a szemem, és az orrnyergemre csippentettem két ujjamat. Ezt ez a Hector nevezetű valaki sem hagyhatta szem elől tévesztve.
- Valami baj van, Aurelia? - aggodalmasan felém nyúlt, de én csak a fejemet ráztam.
- Semmi... Semmi... Elmúlik... - nyögtem fájdalmasan, mert éreztem, hogy igenis volt baj. Nem is akár mekkora! Ha ez a doingg azt jelenti, akkor óriási pácban vagyok!
- Most mennem kell. Friss levegőre vágyom - kapkodva szedtem a levegőt, és félő volt, hogy menten elájulok.
- Tudom, hogy vissza fogsz jönni - jelentette ki a vámpír ördögi vigyorral penge vékony ajkán, és elsuhant mellettem. A hátam borsódzott, mivel mentében hozzáért a hajamhoz, és lopva beleszagolt.
- A francba! - éreztem, hogy testem megremeg, és egyre idegesebb lettem. Berohantam az erdőbe, és lekaptam magamról a ruhát. Épp időben váltam újra farkassá. A sortom és pólóm a földön hevert, ezért egy fa alá húztam őket, nehogy egy erre sétáló meglássa őket, és egészen másra gondoljon.
- Relia? Te nem haza mentél? - kérdezte Quil, aki még mindig farkaskén ténfergett valahol. Azonnal érzékelte rémült gondolataimat, és pár perc alatt mellettem termett. Idegesen topogtam, és magamban megpróbáltam lezárni zaklatott elmém.
- Mi a baj? Szólalj már meg! - félszegen felnyüszögött, és megbökött az orrával.
Mindenre visszagondoltam, és láttam, hogy mikor Hector megjelent a képben hátrahőkölt. Vállán felborzolódott a szőr, és vicsorgott.
- Még várj! - sóhajtottam fáradtan és csüggedten. Tovább pörgettem az agyamban a jelentet, és a végén kérdőn néztem Quilra.
- Jézusom! Ugye nem..? - ennyit bírt kinyögni.
- Ez az, amire gondolok? Mármint ez a köd... Ez a bizsergés... Az? - türelmetlenül kapartam a földet, és nem néztem Quilre. Nem mertem ránézni!
- Igen. Nálam is ez volt... De... De ez egy ellenség, Relia! Nem lehetsz szerelmes egy idegen vámpírba! - az "idegen" szót erősen megnyomta, utalva arra, hogy mostanában elszaporodtak Forksban. Cullenék nem voltak ismeretlenek, mindenki tudta, kik ők, mármint csak úgy nagyjából...
- Nem lehet, hogy valami más...képessége van, és azért... azért éreztem ezt? Nem lehet, hogy ő generálta...?
- Nem! Ez a bevésődés, Relia! Te most visszavonhatatlanul, egy életre belezúgtál ebbe a Hectorba! Csak Sam meg ne tudja! Előle próbáld meg eltűntetni a gondolatidat.
- Te ugye nem mondod el senkinek? - kérdeztem majdnem sírva. Nem tudom miért, de rémesen féltem.
- Persze, hogy nem! Cserkész farkas becsület szavamat adom! De most menj haza. Szerintem maradj egyedül a gondolataiddal egy darabig... - mondta, majd egy gyors "puszi" után eltűnt a szemem elől.
Túl sok energia gyülemlett fel bennem. Tomboltak az érzéseim, zsigereim jobbára felrobbantak! Futnom kell! Eltrappoltam hát a sziklákhoz. Olyan gyorsan futottam, hogy az összes fa, a bokrok és a tenger - már ami látszott belőle -, egy csúnya, zavaros, összemosódott színt alkotott.
Felértem a legmagasabb, kiálló peremre, és lefékeztem. Hátrahajtottam a fejem, és hatalmasat vonyítottam. Még megismételtem párszor, de ez nem jelzés üvöltés volt, erre nem kell a falkának válaszolni. Ez csak egy szerencsétlen, idióta kis farkas segélykiáltása volt, az égnek címezve.
Mikor kellő képen lecsillapodtam, hazasétáltam. Lüktetett a fejem a sok élménytől és információtól, de vissza bírtam változni önmagammá, ha szabad így fogalmaznom.
Felvettem a ruháimat, és elindultam a házunk felé. Már messziről hallottam, hogy Meda megint telefonon beszélget valakivel. Azt hiszem, az egyik barátnője volt.
Becsaptam az ajtót magam mögött, és anyám elborzadva nézett rám. Lenéztem a ruhámra, és már értettem, miért nézett így. Csupa mocsok voltam, föld és sár foltjai keveredtek a sortomon és felsőm pedig két helyen elszakadt. Hajam egy merő gubanc és loncsos is, számban a föld jellegzetes ízét éreztem.
- Relia... Te... Hol...? - Nancy nem talált szavakat, meg is értettem. Ha az én lányom jönne így haza, nem is tudom, hogyan fogadnám!
- Semmi baj, anya! Csak... Jake-kel bunyóztunk és véletlenül elestem...
Már éppen indultam volna átöltözni, mikor kopogtak.
- Majd én! - kiáltottam, és az ajtó felé vetettem magam. Persze nem mondhattam el, hogy miért voltam ilyen mocskos, mert anyám és a nővérem ezt nem tudhatja. Mégis, nem foglalkoztam se külsőmmel, se belsőmmel: kinyitottam az ajtót.
Mintha áramütés ért volna, abba a szent pillanatban, mikor megpillantottam a látogatót...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése