II. fejezet - 2. rész

Egyre jobbal belemerültem a dalba, amit egészen halkan énekelgettem. Nessie élvezte, és lassan lenyugodott, persze nem teljesen, mert ahhoz túl eleven volt.
Dudorásztam, és most következett az a rész, ahol a tél szépségéről, és a játékosságról énekelt a nagyim. Imádtam ezt a számot, és úgy láttam, Nessie-nek is tetszik. Kellemesen ringatózott az ügyesen formált bölcsőmbe, majd hirtelen egy hatalmas horkantás szakította félbe az eddigi légkört; Jake felébredt.
Kómásan nézett körbe, majd pislogott párat, hogy kitisztuljon a szeme.
- Történt valami izgalmas? - kérdezte, majd megállapodott a tekintete Nessie-n, aki a nyakamba fúrta az arcát, és egyenletesebben szuszogott. Elálmosodott, és összegömbölyödött a karomban: elaltattam.
- Semmi az égvilágon, nyugi - besiettem a konyhába Esme-hez, aki éppen paellát főzött. Eddig egyszer ettem olyan finom spanyol ételt, mint a paella, de azt is csak a Sagníria Espanna étteremben, mikor Apa elvitte a családot. Ez most rosszul esett, mély sebeket szakított fel bennem. Görcsösen nyeltem párat, hogy ne hallatszódjon a hangomon, hogy a sírás kerülget.
- Esme - szóltam rekedt hangon. - Nessie elaludt.
Hátrafordult, hogy megnézze, miről beszéltem, majd elmosolyodott, amint szeme megállapodott a kislányon. De amint ránézett az én arcomra, elkomorult.
- Mi a baj, Relia? - hangja aggodalmas volt, mintha a lánya lennék.
- Semmi, csak ezek az illatok olyan... Hagyjuk. Hova tegyem a babát? - tereltem másra a szót, nem akartam ugyanis a magánéletemről beszélni. Fájt, mivel édesapám rémesen hiányzott. 5 év... Hosszú idő, és az a tudat, hogy már soha többé nem láthatom, nem ölelhetem meg, nem veszekedhetek vele jelentéktelen, semmiség ügyeken, majd annyit sem mondhatok neki, hogy: "Szeretlek, Apa!", kettéhasította a tudatomat.
Észre se vettem, hogy Nessie a karját a nyakam köré fonta, és kellemesen szuszogott a fülembe. Esme együtt érző arccal jött felém, bár nem tudta, mitől komorult el a tekintetem, nem faggatott. Ezt becsültem benne.
Óvatosan, nehogy felkeltsem, átadtam a kislányt a nagymamájának (rémes, hogy valaki, aki el sem érte a 30 éves kort, már nagymama), majd kimentem, és leültem Jake és az ajtó mellé, aki megint elaludt.
Halk kopogást hallottunk, majd Seth lépett be a már nélküle is zsúfolt szobába. Csurom vizes testét megrázta, mint egy kutya, és beterített minket esőcseppekkel, sőt az egész zúdulatot én fogtam fel, mert én voltam Seth-hez a legközelebb.
- Kösz, ez rendes volt - zsörtölődtem csöpögve, és lesepertem a karomról a vizet. - Csak nem esik az eső?
- Bocsi! Nem direkt volt, de most hogy nézem, indulhatnál vizes póló versenyen. Tuti befutó - kacér vigyorát villantotta rám, majd lenézett a pólómra. Tényleg, tiszta víz voltam, és a melltartóm kivonalazódott, tökéletesen mutatva a csipkék és egyéb finom minták helyét.
Összefontam a karomat a mellem előtt, majd gúnyosan néztem vissza Seth-re.
- Kacc-kacc. Ovis szinten vagy, ebből látszik.
Bűnbánóan lehajtotta a fejét, de a mosolyát nem tudta elfojtani, így nem lehetett komolyan venni.
- Esme! Bemehetnék két percre a fürdőszobába? Tényleg két perc kell csak.
- Persze, de inkább adok egy másik felsőt. Ez nem fog egyhamar megszáradni. Alice pedig úgysem engedi, hogy egy ruhadarabot kétszer vegyünk fel. Megfognád addig Renesmee-t? - A kezembe nyomta a picit, és olyan gyorsan felszaladt az emeletre, hogy még levegőt venni sem volt időm. A kislány tovább aludt, vizes pólóm sem zavarta. Túlságosan hozzá van szokva a furcsa dolgokhoz, pedig még csak egy napja született.
Esme fél perc alatt tért vissza hozzám, kezében egy vállfára felakasztott fekete blúzzal. Nem tudtam, melyik lányé lehetett a házból, úgy saccoltam, Alice mérete egyezik az enyémmel.
- Tessék. Remélem, megfelel. Alice gardróbjában találtam, és bizonyára azonos a méretetek. Fürdő az emeleten, balra a második ajtó.
Hogy tudtam...
A fürdő hatalmas volt, tele tükrökkel, szekrényekkel, egy hatalmas, minden extrával felszerelt káddal. Pompás, luxus körülmények uralkodtak a szobában, de ugyan minek? Egy vámpír nem fürdik, vagy mégis?
Levettem vizes, elnyűtt pólóm, és rátettem a radiátorra száradni, bár a fűtés nem volt bekapcsolva, bíztam benne, hogy elég lesz.
Felvettem a flancos selymet, és furcsa elégedettséget éreztem, mikor az álló tükörben megszemléltem magam.A blúz pontosan az én méretem volt, tökéletesen siklott a bőrömön az anyaga. Begomboltam a gyöngyös gombokat, és készen voltam. Most az egyszer örültem, hogy a csőszárú farmerem vettem fel, mert pontosan illett a felsőhöz. Fehér dorkóm gyorsan lesuvickoltam, majd felkaptam egy fésűt a szekrényről, és átkeféltem a hajam. Jó érzés volt szépnek lenni, legalábbis egy kis időre.


- Jól áll. - Állapította meg Jake, majd Renesmee-hez fordult, aki még mindig édesen aludt Esme karjaiban. Várjunk csak! Most esik le, hatalmas puffanással. Alszik? Tehát, nem teljesen vámpír? Van benne emberi tulajdonság is? Vagyis, félig ember és félig vámpír?
- Köszönöm az inget, Esme! - hálálkodtam, majd egy mosoly keretében leültem a kanapéra, Seth mellé. Bezzeg ő már teljesen száraz volt.
- Nincs mit. Alice úgysem kérné vissza, tartsd csak meg. - mondta, és  továbbra is a kislányt nézte meredt tekintettel.
Éppen amint kimondta Alice nevét, a pöttöm vámpír lány táncolt be az ajtón, Jasper kíséretében. Rám nézett arany színű szemével, és végig mérte a ruhám, persze gondolom, hogy a felső miatt.
- Még alig pár óra, és Bella hivatalosan is a családunk tagja lesz! - tapsolt egyet örömében, majd eloldalgott a kislány mellől, és a halántékára szorította a kezét. Szorosan összepréselte a szemét, és mellettem állt meg. - Na végre, így jobb. Nem gond, ha leülök ide egy kicsit?
- Nem - feleltem. - De mitől lesz neked jobb ettől?
- Tudod, Renesmee miatt nem látok tisztán, mert annyira összemosódott az egész. Nem biztos még a jövője, tudod? Bár történhet, egyszerűen... Nem látom! Most hogy itt van, senkinek nem látom az életvonalát. Fáj tőle a fejem. És mivel a farkasok miatt nem látok semmit, így tisztára üres a fejem, szóval nem érezek fájdalmat.
- Vámpíroknak fájhat a fejük?
- Normálisoknak nem. - felelte somolyogva. Ez vicces... Normális vámpír létezik egyáltalán? Nem hinném.

Egy darabig még a Cullen családdal maradtam, de hamar eluntam magam. Semmi izgalmas nem volt; Nessie aludt, így vele sem tudtam foglalkozni. Haza nem volt kedvem menni, és Hector meg Carlisle sem jött még vissza. Unalmamban behomorítottam a hátam, hogy kinyújtóztassam elült gerincemet. Megcsavartattam a csuklómat, majd legyűrtem egy ásítást.

Hirtelen, nem is tudom hogy honnan, de egy jeges érintést éreztem a karomon, majd a tarkómon. Mint a lehelet. De az bizony se nem Seth-től, se nem Jake-től, és még Alice-től sem származhatott, és csak ők voltak a közelemben. Megremegtem, majd újra éreztem a fagyos kis szellőt. Félelem, sőt inkább idegesség kezdett eluralkodni rajtam. 

- Te nem éreztél semmit? - kérdeztem Alicet, aki még mindig előttem ült, és lehunyt szemmel ringatózott, mint egy depressziós.

- Nem - nyitotta ki csodálkozva a szemét. - Te igen? Mit? 

Eltöprengtem, majd az ajtóhoz siklott a tekintetem. Valaki állt ott. Fogalmam sincs, ki lehetett az, pedig elég jó volt az arcmemóriám, de ezt a fiút nem láttam soha életemben. 

Nem vámpír volt, azt láttam. Türelmetlenül toporgott, és ajkát harapdálta. Néha bele-bele túrt kócos, szélfútta, krémes barna hajába. Nagy, kék szemeit rám függesztette, és mintha régi ismerőst látna, kinyitotta a száját, és úgy mosolygott. Rendezett ruhája volt, és elegánsan válogatta össze; farmert csíkos, pasztell színű inggel.

- Az ott ki? - kérdeztem Alice-től, aki követte pillantásom, és értetlenül bámult rám.
- Kicsoda?

- Hát az a srác az ajtóban! Ingben, farmerban! Ne mond, hogy nem látod! - kezdtem nem érteni a dolgot. Alice mindig pontosan tudta mindenki érkezését, és ez alól sem ember vagy vámpír vagy akárki nem volt kivétel.

- Realia! Minden rendben? - nézett rám gyanakodva Seth. - Alice igazat mond, ott senki sincs.

Rémülten, és tanácstalanul kapkodtam tekintetem kettejük között. Az nem létezik, hogy nincs ott senki. Oda néztem, és... Már tényleg nem volt ott senki.

- Biztosan... Biztosan csak hallucináltam. Nem fontos - hadartam és megdörzsöltem a szemem. Tudtam, hogy saját magamat is becsapom ezzel, mert nem a képzeletem szüleménye volt a fiú. 

A jeges érzés felerősödött a fejemnél, és a nyakamnál éreztem a leheletet. Odasandítottam, és felnyiffantam.

A srác 5 centire volt az arcomtól, és kedves tekintetét rám szegezte. Igazán aranyos kinézete volt, kissé gyerekes, de roppant édes. Arcán egy piros, friss vágás volt látható, és arcát itt-ott korom feketítette be.

Mutató ujját a szájához emelte, majd suttogva beszélt:
- Kérlek, maradj csöndben, és kövess. 

Eltűnt. Mire pislogtam, eltűnt. Elakadt a lélegzetem is, és szaggatottan vettem a levegőt. Felálltam, és arra hivatkozva, hogy friss levegőre vágyom, kimentem a szabadba.

Irgalmatlan erejű futásba kezdtem, majd mikor eléggé kifulladtam, megálltam. Nagyon messze voltam a Cullen háztól, és egyszerűen mindentől távolt.

Forgattam a fejem, hogy hol is vagyok. Pontosan nem tudtam megmondani, de valahol Port Angeles határában.

Eszembe jutott a fiú. Vajon hol van. Értelmetlennek tűnt, hogy megkeressem, vagy előjön, ha hívom de megtettem:
- Hékás! Hol vagy?

A szememnek sem hittem, mert a semmiből, a levegőből került elém az ismeretlen idegen. Kitágult szemmel, és remegőt kézzel néztem rá. Ezt nem tudja senki se megcsinálni! Fizikai képtelenség!

- Segítened kell! - szólalt meg lágy hangján, és most vettem észre, hogy pontosan egyidős lehet velem, és egy magas is.

- Miért? - kérdeztem halkan, majd automatikusan hátráltam egy lépést. Ekkor a srác felszívódott, elpárolgott, és mögöttem éreztem a jeges levegőt, ahogy újra előjött. 

Azt hiszem, kezdek megőrülni. Ez nem valós, csak tényleg hallucinálok. Egyértelmű. Hiszen nem létezhet ez.

- Mert csak te látsz engem - válaszolt, majd mikor nagyot nyeltem, megértettem a dolgot.

- Te... Te... Tudtam! Tudtam, hogy jól láttam! Háháhá! Nem vagyok hülye! - ugrándoztam, és teljesen őrültnek éreztem magam. Majd elbőgtem magam. Te jó isten! Tényleg őrült vagyok!

A srác semmit nem szólt, csak állt, és nézett. Mikor abbahagytam a sírást, ami megindokolatlan volt, ránéztem.

- Ne próbáld meg bemesélni, hogy szellem vagy, mert nem veszem be! - kiáltottam, és remegtem, mint a nyárfa levél. A srác csak mosolygott, szomorúan és lemondóan, majd kinyújtotta a kezét, mint aki piros-pacsit játszik.
- Tedd ide a kezed! - utasított, majd vonakodva ugyan, de teljesítettem. Mintha áramütés záporozott volna rám, mert mikor rátettem a kezem az övére, olyan volt, mintha a levegőre tettem volna, egyszerűen siklott át rajta. Agyam nem volt képes felfogni, és sok volt ez nekem. Újra elbőgtem magam.