- Aurelia! - szólított meg úgy 5 perccel később - Élnek itt Forksban vámpírok?
- Igen, egy család. Ők állandóan itt vannak, már nem is tudom, mióta. Biztosan ismered őket...
- Kiket?
- Cullenéket. Dr.Carlisle Cullent és családját - mondtam lazán, mert biztosra vettem, hogy nem is ismeri őket.
Tévedtem. Hector megtorpant, és döbbenten eltátotta egy percre a száját.
- Cullent mondtál az előbb? - egyre izgatottabb lett, és zihálva szedte a felesleges levegőt.
- Azt... Miért? - megrettentem, hogy valami rosszat mondtam. Hector lázba jött, és totál vidám arcot vágott.
- Lakik ott náluk egy Edward nevezetű fiú? Bár képtelenségnek tűnik, de talán...
- Edward? - kérdeztem meghökkenve - Persze, hogy lakik. Már felesége is van! Meg hát... Nem is olyan sokára gyereke is. Saját gyereke.
Hector lázas csillogással a szemében járkált előttem, és ropogtatta a kezét. Megrémített ez a látvány, és zavart is voltam.
- Miért olyan fontos ez neked?
Megállt végre előttem, és mélyen belenézett a szemembe. Mély levegőt vett, és lecsillapodott.
- Hát szóval... Ha ez az Edward Cullen azaz Edward, akire gondolok, akkor... akkor ő az én volt legjobb barátom! Együtt szenvedtünk a spanyolnáthában, még 1918-ban. Igazából a végén külön terembe tettek minket, így nem tudtam meg soha, hogy életben maradt-e, vagy sem. De akkor úgy látszik, igen. Vagyis nem, ha szó szerint vesszük.
Magasra siklott a szemöldököm, és szkeptikusan néztem Hectorra. Tényleg ismerné Edwardot, vagy csak mondja? Inkább az első lépésre gondoltam.
- Hol laknak? Hadd látogassam meg az én öreg barátomat! - nevette el magát. Szúrósan néztem rá, majd rögtön vette a lapot, és elhallgatott.
- Mi a baj?
- Most nem mehetsz oda, Hector. Edward neje, Bella... nos... terhes. És hát... Nagyon nehezen viseli. Tudod, bármelyik pillanatban meghallhat, és Edward egy pillanatra sem hagyja szem elől.
- Hogy lehet terhes a felesége? - Hector zavarodott arckifejezése láttán elhúztam a számat. Ez annyira nem ide tartozik... - Csak nem...?
- De igen; Bella ember. Zárjuk le ezt a témát, kérlek! - belenéztem Hector szemébe, és annyira meg volt lepődve, hogy bólintott.
- Rendben.
Megkönnyebbültem. Egy valami azonban még érdekelt. Vagyis sokkal több minden, mert mindent tudni akartam Hectorról.
- Mesélj magadról! - kértem, és tovább sétáltunk. Hector felvillantotta lenyűgöző mosolyát, és elkezdett beszélni.
- Mindent tudni akarsz, igaz? - kérdezte, majd zsebre dugta a kezét. Elnézett a távolba, és azt hiszem, a gondolatait szedte össze. Türelmesen vártam, mikor szólal meg végre. Az erdőben sétáltunk, és féltem, hogy valamelyik fivérem meglát minket.
Az erdő gyönyörű így ősz táján, főleg a fák. Sárga, barna, vörös és narancs árnyalatok keveredtek mindenhol. Az idő pocsék: esős és borús, de nem hideg. A szél kellemesen cirógatta 44 fokos testem minden egyes porcikáját. Vajon Hector teste hány fokos? Mínuszban van, az biztos...
- Szóval... Merre laktok? - tettem fel a fő kérdést. Rám emelte ezüstös szemét, és elmosolyodott. Nem teljesen, hanem csak egy kicsit, de ez is épp elég volt. Bekúszott az agyamba a rózsaszín köd.
- Láttad már a Drakula című filmet? Pontosan egy olyan kastélyban, mint amilyen neki volt, csak hát... Világosabb, és nem olyan gótikus. Igazából nagyon otthonos, és itt van messze Forkstól. Shirona azért is szereti, mert közel van a városhoz - mondta töprengve, és mosolyogva.
Kastély? Drakula? Otthonos? És ki a fene az a Shirona? Nem is bírtam megszólalni. Egy kastélyról tudtam Forks környékén, de az a félsziget végén volt, a Sziklás-hegycsúcson. Kiemelkedően nagy területen helyezkedett el, és azt hittem, hogy nem lakik ott senki. Most úgy tűnt, hogy mégis.
- Ki az a Shirona? - kérdeztem meghökkenve. Leültünk egy korhadt, kidőlt fatörzsre, és úgy folytattuk a beszélgetést.
- A nővérem - mondta Hector. Valami tiszteletet hallottam a hangjában, mikor kimondta, hogy a "nővérem".
- Van testvéred? Neked nem megy az agyadra? - nevettem el magam, mert Meda hecceléseire gondoltam.
- Nem is egy! Van még két bátyám is.
- Igen?
- Abraham és Benjamin. Nem sokkal idősebbek nálam. Pár évtizeddel.
Hát persze, csak pár évtized... Mi az neki? Nekem még egy óra is sok volt, de neki ott volt az egész örökkévalóság...
- És ilyen... örökbefogadott testvérek vagytok? - kérdeztem, mert nem hittem volna, hogy ők tényleg egy családot alkotnak. Cullenékre gondoltam, és igaz, hogy mondjuk Rose és Jasper vérszerinti testvérek. Szóval, nem kizárt.
- Nem. Édestestvérek. Az apám, Lincoln pedig az igazi apám. Furcsa egy történet, majd valamikor elmesélem, ha több időnk lesz - mondta fanyar mosollyal arcán.
- Van... Van valami különleges képességed, mint más vámpírnak? - reménykedtem, hogy a válasz "nem"-leges lesz. Nem volt szükségem egy jövőbelátó, fejben turkáló, hangulat varázsló valakire az életben. Van belőlük éppen elég.
- Szeretnéd látni? - suttogta pajkosan, és én megszeppenve bólintottam.
Hector kitárta mindkét kezét, és olyan hirtelen csapta össze, hogy pislantani se volt időm. Mikor két márvány keze összecsapódott, olyan hangos robaj keletkezett, hogy majdnem beszakadt tőle a dobhártyám. Mint a mennydörgés... Vagy annál is rosszabb, hangosabb.
Abban a pillanatban, amint ezt végrehajtotta, rohamos szélvihar keletkezett a fák között. Nem voltam fagyos alkat, de a szél hűvössége megfagyasztotta a vért az ereimben. Fázósan dörzsöltem mind a két kezemet a karjaimon, hogy egy kicsit felmelegedjek. Ezt az érzést farkasi mivoltomban még soha nem érzetem!
Egy elegáns mozdulatot tett a csuklójával, összecsippentette hüvelykujjával mind a négy ujját, és a szél abban a pillanatban elcsendesedett. Újra az a párás, fülledt meleg levegő vette át a helyét. Ismét melegem lett.
- Azt a... - nyögtem, és lebiggyesztettem az ajkaimat. - Nem rossz!
Hector felkuncogott, és megrántotta a szemöldökét. Felvillantotta a félhold alakú mosolyát, és sejtelmesen morgott - Ez még semmi, Aurelia. A java most jön.
Egy kevés levegőt szippantott tüdejébe, de még egy másodpercig sem tartotta benn; lehellet könnyedén kifújta. Felemelte a fejét, és a legmagasabb fa teteje felé fújta a levegőt.
A lombok villámgyorsan szétrebbentek, és a felette lévő felhőt szerte foszlatta. Szemem-szám elállt ettől. Nem is tudtam mire vélni ezt az egészet. Hiszen nem is erőlködött!
- Te a levegőt irányítod? - kérdeztem ledöbbenve. Hisz ez... ez... abnormális!
- Tetszik? Én is imádom - mondta kacagva Hector. - De most te mesélj magadról, Aurelia!
- Kérlek, hívj simán Reliának, mint mindenki - suttogtam.
- Miért zavar az Aurelia? Ennél szebb nevet életemben nem hallottam. Amúgy is, a becenév az becenév. Te különlegesebb vagy annál, minthogy egyszerűen semmibe vedd a tulajdon neved.
Meghatottan bólogattam, és belekezdtem, hogy elmondjak pár dolgot magamról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése