I. fejezet - 10. rész

* 3 nap múlva *




- Nem, anya! Nem kell már feküdnöm! Teljesen jól vagyok, és semmivel nem tudsz rávenni, hogy egy perccel többet töltsek azon a nyamvadt kanapén! Hagyj kicsit kimenni a levegőre! - kiabáltam hisztisen, és nem voltam büszke magamra, amiért felemeltem a hangom Nancyvel szemben. Sose érdemelte meg. Most is csak azért erősködött, hogy pihenjek még pár napot, mert félt engem. Ha tudná, milyen gyorsan gyógyulok, meglepődne. Nem is... Ha tudná, hogy mi vagyok igazából, na akkor lepődne meg igazán, az biztos.
- Relia! Én csak nem akarom, hogy valami bajod essen! Nem akarok rosszat neked!- Nancy nem emelte feljebb a hangját. Nyugodt és kellemes volt, mint mindig. Nagy levegőt vett, majd Hectorra nézett:
- Na jó, menjetek. Hector! Nagyon, de nagyon figyelj rá. Megegyeztünk?
Hector bevetette szívdöglesztő mosolyát, és rám emelte pillantását. Szeme az ezüst és a szürke árnyalatában csillogott, mint mindig. Olyan volt, mint egy darab acél, mire rávetődik a napfény. Lélegzet elállító. Percről percre jobban kötődtem hozzá, mintha valaki egy láthatatlan zsineggel fűzne minket össze.
- Ne aggódj, Nancy! Vigyázok rá. Pont úgy, mint az elmúlt napokban.


Igen, nekem is furcsa még mindig, hogy anyám és Hector tegezik egymást. De nem ez az egy dolog történt a három, sínylődő napban.
Igazából már a második nap éreztem egy hatalmas, roppanás szerű hangot a gerincem tájékáról. Ez iszonyúan fájt egész nap, de összeszorított fogakkal tűrtem, igaz, belül visítottam. Tudtam, hogy éppen akkor forrt össze az egyik csigolyám, és ez szörnyű fájdalommal járt.
Nem ettem és nem ittam egész nap semmit, mert ha kinyitottam volna a számat, biztos hogy leüvöltöttem volna az egyik közelemben lévő személy fejét, persze ok nélkül. Ez a személy természetesen Hector lett volna. 
Éjjel-nappal a felügyelete alatt voltam, igaz próbált nem idegesítő lenni, és a háttérbe húzódni, de ez nem ment neki. Volt, hogy a tévé-t bámulta, de ha megkérdeztem, mit néz, a válasz csak egy "Hmm?" volt. Ez is azt mutatta, hogy a legkevesebb érdeklődéssel viseltetett az adás iránt. Én majdnem mindig aludtam, és farkas életem során sose voltam ennyire kipihent.


Nancy is körülöttem legyeskedett, épp úgy, mint Hector. Végül is ő könnyen lerázható egyed, aminek örültem. Pár kedves mosoly, nyugtató szó Hector részéről, és már éppen valami rejtélyes, sűrgős dolga akadt valahol. Vagy takarítania kellett, vagy volt még papírmunkája. 
Meda... Ő még mindig nem változott meg. Az nem elég, hogy aznap, mikor történt a balesetem, buliba készült, de még el is ment! Oké, nem azt vártam, hogy lesse minden óhajom, vagy hogy fél percenként kérdezgessen, hogy: "Nincs valamire szükséged, Relia? ", de azért párszor rám nézhetett volna. Most nem önzésről beszélek, hanem puszta szeretet hiányról.
Emelett minden egyes nap látogatóba jött Seth is. Csak tetézte aggodalmam, hogy folyton Hector szavai zúgolódtak a fülemben, miszerint Seth szerelmes belém. Minden vele töltött percben a gesztusait figyeltem, hátha észre veszem, hogy mi igaz ebből, és mi nem. Eddig az állás 9-2, sajnos az igaz javára. Nem tagadhattam, hogy én is szeretem Seth-et, de nem szerelemből. Ahhoz túl keveset éreztem felé. Jó oldala is volt annak, hogy jött minden nap. Hozta a híreket. Nagyon friss, és forró pletykákat.


Megtudtam, hogy Bella megszülte a Szörnyikét, és hogy veszélyben forgott az emberi élete, így megtörtént az átváltoztatás. Rémes! Undorító! Ijesztő! Jacob meg rajong a parazitáért, mármint a most született, kicsi vérszívóért. A neve azt hiszem Renesmee, de Seth Nessie-nek hívja. Nekem a Renesmee szimpatikusabb, mert a Loch Ness-i szörnyről elnevezni egy gyereket... Na az beteges dolog. És ami még betegesebb, hogy Jacob bevésődött Renesmee-be! Hát hogy lehetett ennyire hülye?! Cullenék kitépik a belét, ha megtudják. Vagyis... Lehet, hogy már tudják. Nem elképzelhetetlen. Ha az az agyturkász Edward látja a gondolatait, akkor neki vége. Vagy ő öli meg, vagy Bella. Ez még kérdéses, de nem fog életben maradni.


Állítólag a kislány aranyos. Háááát... Egy pióca is lehet aranyos? Ekkor eszembe jutott egy nagyon fontos dolog.
Bella piszkosul szerencsés! Hiszen lehetett gyereke, ami nekem most már soha nem fog megadatni! Hiszen genetikai zsákutca vagyok! És mivel Hectorba vésődtem bele, hozzáteszem, hogy ő sem lesz apa. Nekünk... - bármennyire fájt is bevallanom, korai meg minden-, de soha, soha nem lesz közös kis kölykünk. 
Könnyek lepték el a szemem egy fél pillanat alatt. Ez a felismerés elsöprő erejű volt, bár a parton már agyaltam erről. Mióta szerelmes lettem, ez a dolog kétszer akkorára dagadt bennem. 
- Aurelia! - Hector gyengéden megszorította a vállamat, amin eddig pehely könnyen nyugtatta a karját. - Mi a baj? Fáj valamid? - hangja aggódó suttogás volt, így gyorsan pislogtam, hogy a könnyek eltűnjenek a szememből. 
Mosolyogva néztem az arcába. 
- Nincs semmi gond. Jól vagyok, tényleg - bár korántsem így gondoltam, már nagyon kint akartam lenni a szabadban. Hátha a környezetváltozás jót fog tenni.



Végre kint voltam a zsebkendőnyi előkertünkben, és belélegeztem azt a bódító őszirózsa illatot, amit annyira imádtam. Nancy versenyeket is nyert vele, mivel közel s távol nem volt még egy ennyire impozáns kert La Push-ban. Erre persze roppant büszke volt. Meda nem foglalkozott vele túlságosan, de ő csakis magával törődött. Bár akkor igazán berágatott engem is, és legfőképpen Nancy-t is, mikor részegen randalírozott egy pár haverjával, és összetaposták a virágokat. Akkor igazán utáltam Medát. Hiszen ebbe a kertbe az én munkám is volt, nem is akár mennyire.
- Miért homályosult el a tekinteted a szobában? Tudom, hogy volt valami a háttérben - Hector halkan beszélt, és előre szegezett tekintettel sétált mellettem le a partra. Már Leah se érdekelt, ha meglát, ha nem. 
- Tényleg semmi, mondtam már -  hangom nem a rendes hangszínen volt, ezért gyorsan köhögtem is párat. Sajnos Hectort nem lehetett ilyen egyszerűen félre vezetni, emellett pocsékul hazudtam.
- Ne kertelj. Mond meg kérlek, mi volt a baj!
Nagyot sóhajtottam, és elmeséltem, hogy min gondolkodtam. A közös kisbaba résznél megálltam, és azt a pici részt kihagytam belőle, hogy ezen fantáziáltam már. Nem kell ekkora szégyent a saját fejemre hozzak.
- Hmm... Érdekes gondolat menet - Hector az állát dörzsölgette, és úgy beszélt. - Végül is miért vagy zsákutca? Egy teljesen normális, kifejlett, 16 éves farkas lány vagy. Nem zsákutca. Ezt csak az a Leah terjeszti. Apropó... Baba... Edward gyereke megszületett már? Annyira kíváncsi vagyok rá. Mármint, nem a gyerekre, hanem Cullenre! - Hector elvigyorodott, miközben beszélt:
- Nem nézhetnénk be hozzájuk? 
Ezen elgondolkodtam. Ha Seth igazat mondott, és már miért ne mondott volna igazat, akkor Bella még alakulóban van. Edward tuti, hogy nem hagyja egy pillanatra sem egyedül. De azért Renesmee-t megnézném.
- Oké. Menjünk. De előbb beszélek Carlisle-lal, hogy gond ne legyen ebből - mondtam, majd futásnak eredtem. Emberként is irtó gyors voltam, de farkasként azért jobban futottam. Persze ott plusz két lábam is van. Hector így is lépést tartott velem, nem okozott neki gondot. Három lépés... Két lépés... Már csak egy... És leelőzött. A francba! Lélekszakadva trappoltam utána, de még így is előnye volt. Alig kaptam levegőt, és ő csak kacagott emberi gyarlóságomon, miszerint levegőre van szükségem. Ez nem volt szép tőle.
- Megérkeztünk - kiáltottam levegő után kapkodva. Hector a másodperc tized része alatt állt meg, fordult velem szembe, és húzódott szája abba a bizonyos, imádott csibészes mosolyba. Hogy tudta ezeket egy tized másodperc alatt véghez vinni, az rejtély. 
- Gyors vagy - jegyezte meg elismerően lebiggyesztve ajkait. - Élő emberhez képest bámulatos. De mégis legyőztelek - ezt nem csak úgy odaszúrta, hanem incselkedett velem. Ez tetszett. Nagyon tetszett!
Hátra dobtam a hajam, és egy hatalmas lélegzet vétellel kifújtam a fáradtságomat. Ez a jó a farkas életben.
Félre biccentettem a fejem, és csípőre tettem a kezem. Elmosolyodtam, majd láttam, hogy Hector legelteti rajtam a szemét, ettől elvörösödtem, de magabiztosságomat meghagytam.
- Csak is azért győztél le, mert nem kell levegőt venned. Az engem nagyon is lassít ám. De legközelebb süvíteni fogok, mint a szél, te meg majd kapkodhatod az utánam maradt port - pökhendin ejtettem ki a szavakat, de az arcom vigyorba torzult, így elárultam magam szavak nélkül is, hogy egyértelműen csak poénkodom. Hector vette a lapot, és elnevette magát. Én sem bírtam magamban tartani, és belőlem is kibuggyant a röhögés. Hangja megannyi madárkának a csivitelésére emlékeztetett, és ez rabul ejtett. Ha ez nem lett volna elég, Hector abbahagyta a nevetést, és az arckifejezése is megváltozott. 


Szeme perzselően égett, mosolya szenvedélyessé változott, és félre döntött fejjel nézett fél percig rám. Még elpirulni se volt időm, rögtön előttem termett, és megfogta a kezem. Érintése mintha nem is a bőrömmel játszott volna, olyan könnyed volt. 
Fülem tövéig vörös voltam, éreztem. Szívem vadul dübörgött, mint egy elszabadult gyorsvonat, ami Japánból egyenesen az orosz sztyeppekre tart, és frontálisan ütközik egy szemben haladó InterTrain-nel. Pont olyan...
Vérem megvadult, és akkora adrenalint szállított az ereimben, hogy félő volt, nem-e buggyan ki valahol. Cserepes ajkaimat megnyaltam, és hatalmasat nyeltem. Reméltem, hogy az fog következni, amire számítottam.


És igen! Talált süllyedt!


Hector kutató szempárjai az enyéimbe fúródtak, és száját lassan beszédre nyitotta.
- Aurelia! Ha tudnád... milyen... gyönyörű vagy... - majd abbahagyta, és felém hajolt. Lassan, nem követelőzően. Követtem példáját, ugyan úgy hajoltam, mint ő. Ajkunk csupán pár centire volt a másikétól, szemem lehunytam, átjárt egy forró, várakozó bizsergés és akkor...