Ember alakot öltöttem még az erdőben, és magamra kapkodtam a ruháimat, ugyanis egy szál semmiben nem lehet mászkálni.
Mikor már rajtam volt a sortom és a toppom, lementem a partra, hogy szívjak egy kis tengeri, sós levegőt.
A homok tetszetősen sercegett a cipőm alatt, és a víz nyaldosta a nagy, fehér sziklákat. Néha ki-ki csapódott a partra, elárasztva a cipőmet. Szuper! Anya ki fog készülni. Ez már a harmadik edzőcipő, amit a hónapban hazavágtam. A só beleragad, az pedig nem jön ki belőle egyhamar, zoknit kilyukasztja, és a talpamat felsérti... Át kéne szokjak a papucsra vagy a szandálra...
Leültem egy magányos uszadék fára, és csak bámultam a tengert. Megnyugtató volt, és békés. Végre egyedül voltam a gondolataimmal, és akármire gondolhattam. Elábrándoztam arról, hogy milyen lehet másnak lenni. Másnak, mint például vámpírnak. Furcsa érzés lehet, nem? Vagy olyan, mint a farkaslét? Nem, biztosan ezerszer másabb! Mi is akarok én lenni? Vámpír vagy farkas? Hülyeségeket beszélek, én ember akarok lenni! Ami most vagyok, az... Az egy zsákutca, a lányokra nézve... Nekem... Nem lesz többé "nagylányos dolgom", nekem nem lesz gyerekem, nem lesz semmim, csak a családom. A gondolatra pár kósza könnycsepp homályosította el a látásomat, amit gyorsan letöröltem a kézfejemmel.
Hihetetlenül jóban voltam Cullenékkel, főleg a pöttöm Alice-szel, és Bellával. Bella mostanában nagyon rosszul volt, mivel terhes lett Edwardtól. Az a kis szörny, pedig belülről falta szegény lányt. Nagyon sajnáltam őt, hogy ne sajnáltam volna, mikor szerettem, de fenntartom azt az álláspontomat, hogy senki nem mondta neki, hogy tartsa meg azt a kis torzszülöttet...
Nagyon jó hallásom volt, a farkas vérnek köszönhetően, így azonnal hátra fordultam, amint hallottam valakit megállni mögöttem, olyan 4 méterre.
Egy fiú volt, vagyis inkább férfi. A korát olyan 20-21 évre saccoltam, de egyből láttam, hogy vámpír...
Magas volt, márvány fehér bőrrel, és hosszú, kiengedett, fekete hajjal rendelkezett, amit meglebbentett a szél. A szeme színét nem láttam, túl messze volt ahhoz.
Felpattantam, hiszen mégiscsak egy vámpír! Megérzem a szagukat! De ha én éreztem őt, ő is érzett engem... Ez baj. Nagyon nagy baj! Szóljak a többieknek? Szálljak vele harcba? Ő is tizedeli az embereket?! De buta vagyok, hisz' még csak segítséget sem kérhetek, mivel ember vagyok, nem farkas. Nem hallanak a többiek!
A vérszívó közelebb lépett hozzám, és kivillantotta a fogait. Félhold alakú mosolya volt, igazán attraktív. Persze, egy vámpír így is-úgyis szép látvány, mert gyönyörűre változnak az átváltozás után.
Nem féltem túlzottan, de bátornak sem mondanám magam. Én is közelebb léptem hozzá, mert kíváncsi voltam. Egyben támadó állásba helyezkedtem, mert bármi előfordulhat... Bármi!
Megszólalt, és egész közel lépett hozzám:
- Üdv! Nem ijeszettetelek meg túlzottan, igaz? - a hangja bársonyos és andalító volt, de az illata rémes. Facsarta az orrom, és beégett az agyamba, mint az odaégett tej vagy a megszenesedett törmelék.
- Nem vagyok túlzottan ijedős - feleltem gorombán, de magabiztosan. A szemébe néztem. Arra számítottam, hogy kiéhezett, fekete bogárkák néznek majd vissza rám, vagy esetleg mézárnyalatú csodák, de nem. Neki szürke szem volt, méghozzá acélszürke. Az meg hogy...?
- Hector Amadeus vagyok, szolgálatodra - nyújtotta fehér, jéghideg kezét, amit vonakodva ugyan, de megérintettem bemutatkozásom alatt.
- Aurelia Mooner. És nem szorulok egy vámpír szolgálatára, már megbocsáss! - húztam fel az orrom, és elrántottam a forró kezem, ennek a Hectornak a fogásából.
Ezen meglepődött, de nem csinált semmit.
- Tudom, hogy tudod, hogy mi vagyok. De én is tudom, hogy te mi vagy! - mondta kajánul vigyorogva.
- Akkor igazán okos vagy - ironizáltam.
- Harapós vagy.
- Átharaphatom a torkod, csak egy gyenge pillatra van szükségem.
- Ugyanezt én is megtehetném veled, Aurelia! - susogta kísérteties nyugalommal.
Ezt természetesen tudtam, de furcsa, szörnyen furcsa érzés kerített hatalmába. Belül égett a mellkasom, és az agyamba férkőzött valami rózsaszín köd, és mindent másképp láttam. Szívem egyszeriben melegséggel telt meg, és majd' szét pattant őrült dübörgésében. Éreztem, hogy minden eddigi hovatartozásom meginog. Elvágták a madzagokat, én pedig csak lebegtem, 10 centire a talaj fölött. Éreztem, hogy a világ egyedül ekörül a férfiú körül forgott, és hogy egy hihetetlenül erős kötéllel kötődök hozzá. Elég volt azokba az ezüstös szemekbe nézzek, és máris valami bizsergés indult a lábujjaimtól a fejem búbjáig. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megragadjam akár csak a kezét, haját, arcát és soha többé el ne engedjem.
Vajon mi történik?!
Csak nem... az?! Nem létezik! Soha! Őrültség! Beteges! De mi van, ha mégis...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése